Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 2. szám - Fried István: Babits Mihály és az orosz irodalom
és lelte mindenütt. Irodalomtörténetének jellemző mondata ez: „Az is megtörténik, hogy egy-egy jelentős élet-attitűd csak akkor jut igazi öntudatra és tökéletes kifejezésre, mikor már régi és haldoklik.” Lehet (s a magunk részéről megkockáztatjuk: talán nemcsak lehet), hogy ezt gondolta az Oblomov nagy érdemének is. Talán ez volt Babitsnak a fontos, s erre bizonyítékot vélt találni Voinovich egyébként kevéssé igényes bevezetőjében. Hihetnők egy filológus ötletének is a följebbi eszmefuttatást, de valami hasonlóval találkozunk az európai irodalomtörténet Lermontovról szóló részeiben is. Érdemesnek látszik egy pillantást vetnünk Vogüé, Voinovich és Babits Lermontov-képére. Mind az átfedések, mind pedig az apró, olykor csak fogalmazásbeli eltérések tanulságosak. „Anyégin szerzője - írja Vogüé - a Childe Harold szerzőjétől csak a költészettanát vette át, Lermontov ellenben a lelkét (. . .) Azt mondják róla, hogy a Démon szerzőjének, mikor Lucifert rajzolta, csak a saját belsejébe kellett nézni...” Vogüé Vigny Éloa-ját említi Lermontov elbeszélő költeménye mellett. „Byronhoz különben összes követői között senki sem jutott olyan közel, mint Lermontov” - állítja Voinovich, majd így folytatja: „Mint Byronban, néha Lermontovban is van valami daemoni; verseiben nem is leikéről, hanem daemonáról beszél.. Babits jó ízléssel tömörítve, „A karthausi” mellé állítva, Lamartine Egy úgy látszik, mindvégig megmaradt Byron bűvkörében. . .” Nem maradt, tudjuk, nem, nem vagyok Byron, más vagyok, írta egy versében. De Babits erősítgeti tézisét: „A Démon (. . .) valóságos mesterműve a byroni szatanizmusnak”. Ezt kiegészítendő, idézzük Voinovichot a Korunk hőséről: „Hőse igazán szinte példátlanul bonyolult jellem, sokban ellentétes is. Pecsorin szenvedélyt áhítoz érzésre képtelenül, s holtra fásultan él szerelmes szívek között (.. .) életunalommal tele, a gyönyörűséget hajszolja..Másutt: „Pecsorin neve alatt a műben önmagát tárta fel. ..” Babits jóízléssel tömörítve, „A karthausi” mellé állítva, Lamartine Egy angyal bukása c. „világszeretettől áradó nagy költemény”-ére hivatkozva, ír néhány sort a Korunk hőséről: „Ez a hős byroni, indulatos, de akar at gyenge, s mégis élvhajhász figura: egyszóval magának a költőnek önarcképe.” Nem ismételjük a már elmondottakat. Még csak azt sem fejtegetnők hoszszabban, hogy Babits ráérez a „felesleges ember” típusára, mint a XIX. század közepe orosz irodalmának jellegzetes alakjára. A byroni típusú költőt körvonalazza itt Babits (Lermontovról maga jelenti ki, hogy „byroni jelenség, mint Puskin”), másfelől viszont a démonikusnak hangsúlyozásával állítja szembe „A karthausi” Eötvösének „francia”-ságával; illetve emeli ki Lermontov orosz nemzeti mivoltát. Más problémát vet föl Babits Puskin-képének néhány eleme. A magyar hagyományok ismeretében nem tűnt föl, hogy az Anyégin mellett a Cigányokat vélte Puskin legjellemzőbb, sőt talán legjobb művének. Babitsot Szabó Endre valóban gyarló fordítása mellett Mérimée „tiszta francia prózája” segítette a tájékozódásban. Ismét a byroni típusú költőről van szó, aki túlnő mesterén. S míg Byronnak még a görög szabadságharc iránti rajongását is csak némi iróniával képes szemlélni, addig Puskin Cigányokjában sophoklesi művet lát, „szociális regény 25
