Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 2. szám - Fried István: Babits Mihály és az orosz irodalom

movot, mint Babits (még Vogüé-re sem támaszkodhatott, hiszen az egyébként sok találó megállapítás mellett, a francia esztétára az egyoldalúság is jellemző, amely abban is megnyilvánul, hogy Goncsarovot tulajdonképpen elhanyagolható írónak véli).

Az egyik helyen így elmélkedik Voinovich: „Oblomov hazájában jellemének fővonásából faragták az »oblomovizmus« szót, s a fogalomról, melyet ez az új szó jelöl, elismerték, hogy alapvonása az orosz természetnek.”

Támaszkodhatott Voinovich persze, magyar előzményre, amennyiben - véletlenül - a kezébe került Jancsó Benedek rövid cikke a Fővárosi Lapok c., akkor népszerű újságból (Oblomovizmus, FővLap 1887. 102. szám). De a regény tüzetes elolvasása után is kialakulhatott ez a véleménye. A nép- és nemzetkarakterológia ilyetén megfogalmazása éppen nem állt ellentétben a közfelfogással. S a pozitivizmus „race”-fogalma, Taine nyomán, különösképpen kedvezett a nemzeti géniusz, a nemzeti lélek stb. aligha pontosan értett megjelölések térhódításának. A voinovichi szóhasználatban is csupán erről van szó: az irodalomban, a művészetben a nemzeti lélek, a nemzeti természet lenyomatát kereste az esztétikus, és ebben a homályosan megfogalmazott (már Taine-nél is félreértésre okot adó, s legfeljebb a megfelelő természettudományos analógiával körülírható) gondolat kifejeződésében látta a nemzeti irodalom legmagasabb rendű megnyilvánulását. Ez a lényegében Herdertől származtatható, ám a pozitivizmusban bővebben kifejtett elképzelés alaposan inflálódott, részben a korai komparasztikai kutatás kedvelt ágában, a nemzeti image-ok vizsgálatában, az ún. imagológiában részben e diszciplína esszéisztikus változatában, amely jól mutatja az egyik nemzetről, népről formálódott képzeteket egy másik nemzet, nép (irodalmi) közvéleményében. Babits sem állt ellen ennek a kísértésnek, az ő formulázásában így hangzik Voinovich mondata: „Goncsarov az orosz lélek tragikumát írta, melynek az »oblomovizmus« szállóigéje lett. .

Aforisztikus példálózásával mértéktartóbb e megfogalmazás a Voinovichénál, némileg visszakozás is, hiszen a tragikum itt talán az esztétikai szférába emeli a köznapit. Az „orosz lélek” azonban az elvonatkoztatás régiójába utalja azt, ami Goncsarovnál határozott körvonalú. Távol áll tőlünk a Babits (és Voinovich) által nyilván nem ismert Dobroljubov fejtegetéseinek emlegetése. Inkább arra az oroszság-képzetre hivatkozunk, amelynek hatása alól Babits sem tudta, nem is akarta kivonni magát. A XIX. század nagy orosz íróinak olvasása után alakult ki ez az Európa-szerte elterjedt képzet, amelynek egyik eleme határozottan tragikus színezetű. Összetett képzet ez, vannak démoni vonásai, lágyabb, biedermeyeres színei, „krisztusi” mozzanatai és így tovább. Az egyik fontos, majdnem alapozó elem az „oblomovizmus”, a cselekvésképtelenség, a habozás. S minthogy ezt nemzeti jellemként tudják az értekezők, innen csak egy lépés főszereplőnek és alkotójának egybelátása.

Voinovich ekképpen fogalmaz: „Flaubertnél is tovább, tíz-tíz évig pepecselve egy-egy regényén, abban igazán kell lenni valaminek az Oblomov bátortalanságából, a munkához félve látó természetéből; nem volt az puszta rágalom, mikor kritikusai azt írták, hogy az íróban is sok van az oblomovizmusból.”

Babits ismét mértéktartóbb, de forráshasználatának földerítése céljából is idemásoljuk az ő mondatát: „Goncsarov aggodalmas művész, pepecselő, akár Flaubert; s egykicsit maga is Oblomov.”

23