Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 2. szám - Fried István: Babits Mihály és az orosz irodalom

önkényesek, mégsem minden tekintetben bizonyíthatók. Inkább egy-egy jelzővel él Babits, maga is érezvén kitételének nagyvonalú voltát, érzékelhetővé, de kissé elmosódottá teszi gondolatát. Legyen egy példa dokumentuma állításunknak.

Vogüé elmélkedik E. Sue-nek Dosztojevszkijre tett hatásáról (nem egészen indokolatlanul), majd a „Lealázottak és megsértettek” című könyv Nelly nevű alakjáról állítja: „.. .a kedves és szánalomraméltó kis lány Dickens legbájosabb testvérének látszik.” Vogüé a nyugati olvasóknak prezentálta az orosz regényeket, így nem ügyetlenül egy eladdig jórészt ismeretlen művet úgy elevenített meg, hogy az ismeretlent egy már ismerthez kapcsolta. Georg Brandes Dosztojevszkijről írt értekezésében átveszi Vogüé kissé határozatlanul megfogalmazott tételét, immár teljes bizonyossággal állítva: „Megalázottak és megbántottak” címen emlegetve a szóban forgó művet. „Dickensre emlékeztető alakjai egyáltalában nem hatnak elevenül.” Most nem vitatnék Brandes megállapításának igazságát, számunkra egyértelmű, hogy Vogüé indított el egy „legendát”, minden bizonnyal akaratlanul, Dosztojevszkij egy regényének „dickensi” vonásairól. Babits Mihály olvasta Brandesnek ezt a tanulmányát (Korok, emberek, írások címmel megjelent Brandes tanulmányainak egy kötete, Lengyel Géza fordításában, 1914-ben). Babits Mihály ennyit ír a regényről: „írt még egy érzelmes »dickensi« regényt”. A névmutatóban a cím eképpen hangzik: „Megalázottak és megbántottak”. Minthogy ilyen címen egyetlen magyar fordítást sem lelhetett Babits, bizonyítottnak érezzük azt, hogy a cím is, a megállapítás is Brandestől eredeztethető. A legenda éli tovább a maga életét: Vogüé óvatoskodása egyetlen regényalakra vonatkozott, Brandes valamennyi szereplő dickensi voltát regisztrálja, Babits szerint Dosztojevszkij átvette az angol írótól az érzelmes előadásmódot. Valószínűleg erre akart utalni a dickensi jelző idézőjelbe tételével. Gonoszkodva tehetnők fel a kérdést: vajon olvasta-e valóban Babits ezt a Dosztojevszkij-művet? Az az „apró jelentőségteljes tény”, hogy a Brandesnél olvasható és nem a magyar kiadások élén álló címen említi, mintha arra utalna, hogy - nem... Talán éppen Brandes kedvezőtlen ítélete vette el kedvét az olvasástól. Viszont erre a műre szüksége volt, hogy a fejlődésrajzot teljessé tegye. Hogy ti. Dosztojevszkij kijővén a Holtak házából, „régi stílját próbálta folytatni”, „közben humorral kísérletezett”, el kellett telnie egy bizonyos időnek, míg „lassan megérett benne a súlyos emlék (.. .) Felfedezte a szenvedést!”

Másutt az az érzésünk, hogy egy szellemesnek ható „poén” kedvéért vesz át egy legendát, részigazságból majdnem elméletet konstruál. Babits jó érzékkel választja el a Madame Bovary tökéletes megkomponáltságától Turgenyev rejtettebb alkotásszerűségét. Ez a találó megfigyelés azonban csak az átvezetést szolgálja Goncsarov rövid, de megfontolandó jellemzéséhez. „Igazi hatást érni a kompozíció hiányával: még raffináltabb komponálást jelent.” A magyar olvasóra tekintettel hivatkozik Babits a Pató Pálok nemzetére, mint amely kész az Oblomov igazi megértésére. Babits egy kicsit mintha Krúdyt látná rá az Oblomovra („Néha az élet tragikuma, hogy nem történik semmi”), persze, az Oblomovban nem erről van szó. Ami pedig forrásait illeti, az alábbi szövegegybevetések talán elég meggyőzőek amellett, hogy Babits a Klasszikus regénytár Oblomov - Korunk hőse - kötetek előszavát (mint látjuk majd: előszavait) alaposan felhasználta, függetlenül attól, hogy pl. Voinovich Géza éppen úgy nem olvasta eredetiben az Oblo-22