Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám - Pomogáts Béla: A harmadik nemzedék indulása - Takáts Gyula levélgyűjteményéhez
Ezért gyűjtötte össze és gondozta az emberi kultúra, az európai és a magyar nemzeti művelődés értékeit, hagyományait. Humánus értékeket őrzött és hirdetett, innen származott érdeklődése az elsüllyedt mítoszok, az antik hagyományok, a formai klasszicizmus és a modern tudomány: a lélektan, a vallástörténet, az etnográfia, a természettudományok iránt. A kultúrából és a tradícióból szeretett volna védőgátat építeni a lélek köré, vagy legalább szigetet, amely kiemelkedik a szenynyes áradatból, akár egy korszerű Ararát. A szellem szép szigete persze ábrándnak bizonyult, hiszen jóval erősebb hatalmak ostromolták. A védőgát leomlott, a szigetet elsodorta az áradó erőszak, a fasizmus, a háború. A kulturális értékek védelme és a sziget gondolata szabta meg a harmadik nemzedék hivatástudatát. Évszázados hagyománnyal szakított ennek során. Valójában az irodalmi felújulás, a testőrírók fellépése körül született meg az a költőszerep és -tudat, amelynek értelmében a költő a nemzet „mindenese”: prófétája, vezére, bírája és harcosa. A reformkor romantikája és a szabadságharc forradalmi lendülete felerősítette ezt a szereptudatot, Vörösmarty és Petőfi valóban vállalták a szellemi vagy a politikai vezér küldetését, feladatát. A hagyományt Ady váteszi költészete örökítette tovább, majd Kassák és az avantgarde is közösségi és mozgalmi hivatásnak tekintette a költészetét, és József Attila, Illyés Gyula is a kialakult hazai költőtudatot ápolta, vállalva a politikus író szerepét. A harmadik nemzedék szakított először kollektív módon és eltökéltebb formában ezzel a hagyománnyal. Tapasztalatai elrettentették a politikától, hiszen főként a jobboldali politikáról voltak ismeretei. Nem éppen indokolatlan félelmei óvatosságra intették a történelem iránt. Nem hitt a művész személyes irányító szerepében, ahogy Vas István mondotta, idegenkedett a világmegváltástól, a nagy gesztusoktól. A műhely és a lélek belső körébe vonult. Tulajdonképpen nem a hagyományos szerepet utasította el, hanem úgy gondolta, maga a történelem fosztotta meg ennek a szerepnek a lehetőségétől és pátoszától. Nem hitt abban, hogy a költészet meg tudja javítani a világot, s visszavonult, nehogy a világ rontsa meg a költészetet. Babits Mihály, imént idézett bírálatának tanúsága szerint, jól látta, hogy a „Nyugat unokáit” mi különbözteti meg az előttük járóktól. De azt is látta, hogy a harmadik nemzedék korántsem egynemű, uniformizált csoportosulás. „Van közöttük rímjátékos és ritmusbűvész - állapította meg -, plakátstílusban dolgozó zsurnaliszta költő, hosszú, szabad sorokban vég nélkül csevegő asszonypoéta, pesszimisztikus lélekelemző, szocialista propagandalantos és földszagú paraszt vagy még földszagúbb álparaszt.” Vagyis már az indulás idején kitetszett, hogy a harmadik generáció egészen különböző eszmei és irodalmi irányzatokat követ, nem pusztán a nyugatos költészet utánpótlása volt. A műhely és a mesterség tisztelete viszont meglehetősen általános volt körükben, a szocializmussal rokonszenvező vagy kifejezetten kommunista költőknél is. Vas István, Zelk Zoltán, Forgács Antal és Radnóti Miklós joggal a klasszikus hagyomány örökösének tudták magukat. A harmincas években fellépő fiatal költők nemzedéki szolidaritást éreztek egymás iránt, azt azonban maguk is jól tudták, hogy milyen világnézeti vagy poétikai különbségek választják el őket egymástól, s noha nem élezték ki ezeket a különbségeket, büszkén hirdették a különbözés jogát. „S hogy egyformák volnánk s egymásra-nézők? / Jákely, Vas, Dsida úgy illik össze, / mint sárgadinnye sóval és tubákkal” - szokás idézni Weöres Sándor híres verses polémiáját, a „Harmadik nemzedék!’ című költeményt. Valóban, a nemzedék tagjait a közös történelmi sors és a hasonló költői meggyőződés fűzte össze, mégsem alkottak egységes irodalmi 9
