Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám - Laczkó András: "A gyermekkor tart legtovább" - arckép Kiss Dénesről
A sorsnak a költői indításában meghatározó a szerepe, rengeteg új élményt adott, nyersanyagot kínált. Családjától eltávolodva, az iskolából elmaradva gyári munkások életét élte. A fizikai munka lendülete, az üzemi légkör magával ragadta és irodalmi kísérletekre serkentette. Ekkoriban írt versein szinte átüt az élmény heve, a mondandó erőteljessége. Szembeötlik az epikus forma is, mintegy figyelmeztetve, hogy az induló költő még nem találta meg a tapasztalás és a líra közötti közvetlen kontaktust (emelkedettséggel igyekezett pótolni a hiányzó kötőanyagot). Témái - a gyári munka, a szerelem, a világ és az én - közül az utóbbi kínálta a legtöbb alkalmat az egyénítésre. A Gépek várták kezem, Akkor is vidáman, Pillantásom karmot növeszt és a többi hasonló versben még több volt a belső indulat, mint a tapasztalásokból elvont tanulság. Szókészletét is elsősorban a meghökkentésre törekvés határozta meg. A szerelmet, érzelmeit viszont köznapi egyszerűséggel fejezte ki (Ajánlás Mártának, Vágyódás). Első könyveiben a tiltakozás, a lázadás hangja mögött - az ifjúi hév mellett - észre kell vennünk József Attila hatását. Kiss Dénes egyéni sorsa abba az irányba hatott, hogy vonzotta a proletár költő életének és művészetének megismerése. Az idézett Kiáltás mellett a Szárszói hajnalok, Arcom a föld mutatja fölismerhetően, hogy Kiss pályakezdésétől épít a nagy előd költészetére. A gátlások, elbizonytalanodások feloldásában, a líra határainak tágításában egyaránt segítette József Attila költészete. A végtelenhez mért tágítás szándékát Kiss Dénesnél fontosnak kell látnunk. Nem csupán azért, mert pályáján a horizont határai egyre messzebbre kerültek (de soha nem szakadtak el versei a fölnevelő tájtól). Lényeges, hogy a végtelenséggel való szembesülés megerősítette humanizmusát. Az emberközpontúság határozza meg világszemléletét. így szólhat Az ember dala az űrhajósoknak: „Én vagyok az óriás, / ki az égbe lyukat ás. / Léptem alá árnyam hull / végeláthatatlanul. /” A rövid (és játékos) vers olvastán akár arra is gondolhatunk, hogy a költő még akkor sem képes megbirkózni nagyobb feladatokkal, amikor az ihletet adó valóságelem erre lehetőséget teremt. Kétségtelen, számára a rövid kompozíciók megfelelőbbek, de az Oda az űrhöz nagyívű áradása a bizonyság arra, hogy minden formában az „emberért” szembesül a mindenséggel. „El sem vállaltad az embert, az egyetlen ügyet, / fel sem vállaltad, mert benne mellékterméküket / időtlen csillagok lehelték ide s hiába, minden hiába, / futó árnyat érint fulladok kapkodása?! /” - szól a megátkozott űrhöz az óda végén. Ez a részlet a tapasztalatok, érzések és töprengések egyensúlykeresését idézi fel. Hoszszabb vizsgálattal még az is kimutatható lenne, milyen úton valósulhat meg az egyensúly a költő szubjektív nyilatkozásai és a törvénykeresés között. Kiss Dénes jól tudja, hogy a lírikusnak műveiből el kell hagynia az emelkedett, szónokias elemeket, hogy „a nagy összefüggések mellett a még kendőzetlen indulatokat is megragadhassa” (Rába György). Az önállóságra törekvés - mint jeleztem - nem jelentett elszakadást a fölnevelő tájtól, s főként nem a felhőtlenség - az „indiánság” - idejétől. Pályája azt mutatja, hogy az idő előrehaladásával igyekszik egyre szorosabbra fogni a Zalába visszakötő szálakat. A korábbi tagadás épp ahhoz kellett, hogy rádöbbentse az útra idító környezet köznapi, egyszerű dolgainak fontosságára. Verseiben gyakoriak és jelentősek az olyan önvizsgálatok, amelyekből hitelesen 3
