Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 2. szám - Fried István: Goethe és Babits római elégiája

Idézetünk első sorában az ütemkényszer miatt bővít és lényegében személytelenít a fordító. A „szellemem” itt nem egészen világos jelentésű, az „én” itt több lenne, ha nem kényszerítené Babitsot a néhány hiányzó szótag az átköltésre. Emellett azért sem szerencsés megoldás a „szellemem” mert elvonatkoztatva adja, ami itt közvetlenül személyes, hangsúlyozottan az én-tői, ha tetszik, a költői éntől indul ki. Ennél is nagyobb törést érzünk a pentameterben, ahol már a „szegmentumok” fölcserélése is kielégítetlenül hagy, s még inkább a további személytelenítés. S bár az előző sorból ideérthető a költő jelenléte, a harmadik személy azonban éppen attól az emocionalitástól, a személyessé emelt általánostól fosztja meg a verset, amely pedig oly megtagadóvá és több értelművé teszi. S hogy itt erőteljesen szuggerált magatartás-formáról és egyben szemléletről van szó, azt Goethe a parallelizmussal erősíti, az egyformán egymás után következő mondatrészek verselésen túli belső ritmusával. Babits itt is eltér az eredetitől, feloldja az eredeti feszesebb szerkezeti megoldását, és kissé könnyedebben, az eredetiben sokat mondó gondolatiságot ugyan nem megmásítva, mégis attól eltérően szól. S ez az eltérés talán nem kizárólag fordítói kényszer következménye, talán egy, a Goethéénél ezoterikusabb szemlélet eredménye. Ugyanis Goethe e sorai sokat mondó gondolatiságuk ellenére is nagyon földön járók, ama tapasztalaton nyugvó elemzés és vizsgálódás dokumentálásai, amelyek nemcsak a római elégiákat, hanem más költeményeit is éltették. Babits Mihály ekkor (az Erato verseinek fordításakor, kiadásakor) és később is, más típusú költő, később sem lesz - semmiképpen - goethei; megérti és értékeli ugyan Goethe jelentőségét a lírában vagy az európai gondolkodásban, de a goethei példa számára nem igazán követésre méltó. Tájékozódása másfelé viszi. Jellemző adat, hogy Goethétől néhány lírai versen kívül nem fordított le mást, mint az ötödik római elégiát, a Naplót, valamint az Iphigenie Taurisban című színdarabot. Nincs tudomásunk arról, hogy a dalok, a balladák, a kisebb-nagyobb filozofikus költemények vagy a Nyugat-Keleti Díván versei fordítóként különösebben érdekelték volna. így tehát valószínű, hogy alaposnak mondható Goethe-ismerete ellenére sem mélyült bele Goethe lefordítandó költeményeibe, nem élt velük együtt, mint ahogy más költőkkel. Eltérései nem az ízlés, hanem a másféle látás, a majdnem kötelességszerű (mindenesetre vállalt) tolmácsolás számára írhatók. Más kérdés, hogy a másutt, főleg Rába György által bemutatott fordítói sajátosságok itt is jelentkezndk. Ez a tolmácsolás is valamivel díszítettebb, jelződúsabb az eredetinél. Babitsnál a csípő: karcsú, a sokat gondolkodom helyett ezer gondolatot szövök én (mely - mint látjuk - bonyolítottabb az eredetinél). Ha Goethe ezt írja: Oftmals hab ich auch schon in ihren Armen gedichtet ... (Szó szerinti fordításban: gyakran karjaiban is költöttem már). Akkor Babitsnál ezt olvashatjuk: „Sok versem született így édes oldala mellett. .

S végül említsük meg, hogy Goethe finom sejtetése a triumvirekről Babitsnál alaposan megváltozik; kimondja azt, amit szükségtelen kimondani, néven nevezi, ami éppen e tudatos költői homállyal beszédes, ti. a régmúlt, az antikvitás és a jelen egybemosódása, életnek és költészetnek Babits európai irodalomtörténetében is pontosan érzékelt egysége. Általában elmondhatjuk a fordításról, hogy sóik részletszépsége, találó megoldása ellenére sem igazi Goethe-vers - magyarul. A találó megoldások között említhetjük az áthajlások hasonló funkcióját a hasonló helyeken (pl. indem ich des lieblichen Busens) Formen spähe: míg kémlem a dráio