Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám - Fried István: Goethe és Babits római elégiája
ga kebelnek / formáit), vagy némely ellentétezés pontos visszaadását. Legyen erre példa az alábbi: „Werd ich auch halb nur gelehrt, bin ich doch doppelt beglückt”; fél-tanulás mellett kétszeres így a gyönyör. Másutt hangtanilag is sikerül az eredeti vers hangulatát érzékeltetnie a költőnek (a már említett alliterációs bokrot ugyan elejti a fordítás, de pontosan tolmácsolja a pentameter esését): „.. .'kezem a karcsú csípőn lesuhan?” Nem lennénk azonban teljesen igazságosak, ha a patikamérlegre tett szavak, kifejezések, fordulatok goethei és babitsi megfelelőit elemezve, a legcsékélyebb mértékben is elmarasztalnék Babits Mihályt, mert Goethe e versének többértelműségét nem tudta teljesen magyarba átültetni. Ne feledjük: a fordító mindig egy fordítói hagyományba kapcsolódik bele, s magyar viszonylatban épp a Goethefordításnak nem volt a megfelelő hagyománya. Dóczy Lajos és Szász Károly tisztes, helyenként inkább becsületes iparosmunkához, mint ihletett együttérzéshez és gondolkodáshoz hasonlítható tolmácsolásai szinte középszerű didaktikussá degradálták Goethét. Előttük Arany Jánosnak egy Goethe-balladát a saját balladáihoz mérő és közelítő fordítását említhetjük, valamint sikertelen küzdelmét (töredékét) az Erlkönig átültetésével. Kazinczy Ferenc a helyes útra lépett Goethéről töprengve, de áldozata lett saját nyelvújításának, a fentebb stílt megvalósítani igyekvő szándékának. Több jó megoldás ellenére is inkább történeti becsű, mint költői értékű a Poétái berek (1813) Goethe-sorozata, jóllehet saját korában nem csekély volt a jelentősége és hatása. A „Nyugat” költői így nemigen vállalhatták a Goethefordítás magyar hagyományát, annál kevésbé, mert a magyar nyelvnek nem volt olyan értelmű neoklasszicista korszaka, mint a németnek Goethe és Schiller nagy évtizedében. Ezzel is magyarázható a Nyugat első nemzedékének viszonylag csekély érdeklődése a Goethe-tolmácsolás iránt. Tóth Árpád fordítása is éppen a lényeggel marad adós, a goethei értelemben vett átlényegülés-átváltozás költői megjelenítésével, bár Goethe-fordításainak rímei pazarul csengnek-bongnak. Kosztolányi Dezső Prometheus-tolmácsolása, vagy akár nevezetes Über allen Gipfeln átültetése is szökell, lebeg, az eredetinél jóval szabadabb és kötetlenebb ritmussal él. A goethei gondolattal azonban jórészt adós marad. Sikerültebbek azok a kísérletei, amelyek a goethei epigrammák fordítására irányultak. Babits Mihály nem kivétel: ő sem lelhette meg a magyar nyelvnek nem-létező goethei korszakát; a magyar irodalomnak nem voltak szavai a goethei gondolatok megszólaltatására. Mindehhez hozzágondolhatjuk Rába György meggyőző tételét a „szép hűtlenség”ről, mint a Nyugat nagyjainak fordítói magatartásáról. Nem a filológiai hűség, az eredeti szöveg beható tanulmányozása, hanem a szép magyar verssé formálás, a világirodalmi perspektíva tágítása, új költői-formai lehetőségek feltárása lebegett előttünk. A magyar Goethe-tolmácsolásokra gondolva, úgy véljük, hogy a következő nemzedék képviselője, Szabó Lőrinc messzebb jutott. Hívebben fordított, jobban megtalálta (az esetek többségében) a ldhetőséget, amellyel Goethe magyarul megszólaltatható. Ezt kell szem előtt tartanunk, mikor Babits Mihály ötödik római elégiáját olvassuk. Más vers lett, mint a Goethéé. Kevésbé koncentrált, kevésbé „filozofikus”, édesebb ízű. De talán ez a fordítás is hozzásegítette Babitsot Goethe költői műhelyének jobb megértéséhez, és európai irodalomtörténete Goethe-fejezeteinek megfogalmazásához. Mert a dolgozatunk elején idézett néhány sor már a goethei szándék feltehetően pontos értéséről tanúskodik.
