Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám - Fried István: Goethe és Babits római elégiája
tóttá szembe az élet aranyfájának zöldjét (egyszerre jelképezve az életszerű tudományt és az alkimistákét). Amit Goethe tudománynak tartott, az több is, kevesebb is kora tudományánál. Semmi esetre sem a kísérletezésből elvont következtetések, semmi esetre sem a gondolati konstrukciók, semmi esetre sem matematikai alapú levezetések. Sokkal inkább a megfigyelt, a tapasztalt, az egyesben az általánosat feltáró, majdnem művészi képesség, kis túlzással így is mondhatjuk: a tudományos és a művészi megismerés között Goethe nem lát áthághatatlan szakadékot. Maga hangsúlyozza ezt avval a ténnyel, hogy költészetébe beilleszti tudományos megfigyeléseit, viszont tudományos műveinek nem pusztán művészi köntöst ad, hanem közelíti is költői elemzéseihez. Az összehasonlítás Goethénél nem az elvont spekulatív szférában játszódik le, hanem a tapasztalati valóság szintjén, illetve a tapasztalati valóság sok oldalról megfigyelt, vizsgált jelenségeiből adódó általánosításén. Még inkább egy olyan, az állandó változások ellenére is egységesnek felfogható, illetve az egységesnek felfogott jelenségek állandó változásait elemző szemlélet szintjén jelentkezik a tudományosság, amely az isteninek minősített lényeget a nem metafizikailag értelmezett természetben látta, és e természet megismerhetőségét az emberben is lakozó istenitől tette függővé. Akár spinozista jellegűnek is nevezhetjük Goethe elképzelését a Gott-Naturról, amelynék azonban fedezete Goethe természettudományos érdeklődése. Ebben a római elégiában is idecseng távolról ez a természettudományos szemlélet, amelynek egyik módszere az összehasonlítás. Ezúttal a költő mellett fekvő kedves formáit tapintja ki, hogy a márvány (az anyag) és formái lényegét megérthesse. Ehhez azonban szinte valamennyi érzékszerv szükséges, a sokoldalú és sokrétű megismerés. Ez az érzéki és költői (művészi) tudássá váló megismerés rokon az antikvitás világával, amelybe finoman vezet át Ámor megidézése. S ezzel ismét eljutottunk - nem a mitológiába, hanem - a római irodalomba; abba a költészetbe, amely utolérhetetlenül tökéletes példa; s mert átélt példa, a jelen valósága. Nem fakuló, is'kolakönyvízű auktorokról van szó, hanem ihlető, időszerű üzenettel rendelkező, egy bizonyos korszakot méltóképpen reprezentáló poétákról, akik közé álmodja magát a költő. Mert lírája, s a római költők lírája végső fokon egylényegű, egyihletésű, legalább is ezt engedi sejtetni a vers zárlata. Mert ahogy Ámor a jelenben a költő mécsét vigyázza, úgy őrködött egykoron a triumvirek fölött, hasonló helyzetben. Ebből a perspektívából lesz érthető a költemény második sorának rejtélyesnek tetsző kifejezése: Vor- und Mitwelt spricht lauter und reizender mir (A múlt és a jelen érthetőbben és bájosabban [kecsesebben] szól nekem). Minél érthetőbben és kecsesebben? A befejezés, ideértve a kezdő mondatot, adja meg a választ. Annál a helyzetnél, időszaknál, amely nem idomul az antikvitáshoz, amely nemklasszikus, amelyben távol van a költő a klasszikus földtől, a klasszika földjétől. Itt és most lehetséges a boldogság, az élet és a költészet harmóniája, a köznapitól a magasabb rendűig emelkedő érzelem. Itt az antikok természetessége párosul a költő antivitásról kialakított gondolataival: itt kapcsolódhat össze a hasonlító és a hasonlított, s ezáltal megvalósulhat a tökéletes összehasonlítás, s ezáltal a meg- és felismerés is elérheti célját. Mindez a magas rendű életmegnyilvánulással együtt, a beteljesült szerelemmel, amely költészetet is fakaszthat. Erre az ellentétező, szélsőségek között lengő, a világot teljességében és felfoghatóságában szemlélő költői módszerre is az antikokat tanulmányozva lelt rá 8
