Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám - Fried István: Goethe és Babits római elégiája
tekkel (mit neuem Genuss) találkoznak, az érzékek rácsodálkoznak a holtában is élő és a jelenben is viruló világra (a kéz átlapozza az antikok műveit, tapintja a kedves formáit, érző szemmel lát és látó kézzel érez.) S e sokoldalú megismerésre, amely a megértést célozza, a költészet fátyla borul, az alkotásé, idomulván a régiek példájához, sőt, felidézve a régiek példáját. A triumvirek, a római elégiaköltők hangvétele csendül fel újra, versformában, versszerkesztésben is, mintegy velük kezdve és velük végezve a költeményt, s egyben általuk is vezettetve. Hedonisztikusnák is mondhatnék a költő magatartását, epikureusnak szemléletét, ha nem tudnánk, hogy római elégiái nem pusztán szerelmes versek, s nem illeszkednek bele a német rokoko líra hedonisztikus-epikureista szemléletű vonulatába, és még csak nem is annak a felvilágosodott klasszicizmusnak folytatói, amelyek a német irodalom oly jelentős részét alkotják. A vers olvasásakor támadt első benyomás talán azt sugallja, hogy a friss szerelmi élmény ürügyet keresett a kifejezésre, és ezt egy régi-új formában és tónusban lelte meg. Valóban, a költemény, az ötödik római elégia ezt is sugallhatja. A figyelmes vizsgálódás azonban nem túl nagy erőfeszítéssel földerítheti, hogy a szerelmi élményt, a költemény hexameterei és pentameterei közötti feszültségnek szinte érzékies megjelenését a költőnek állandóan a megismerésre, az elemzésre, a tökéletesedésre irányzott attitűdje bizonyos mértékig eltávolítja a deskripciótól, és mintegy távlatba emeli. Az a tény, hogy már a vers első sorában megelevenül a virtuális környezet, a klasszikus föld (talaj), értelmezésünk szerint: a klasszika antikvitástól ihletett talaja, Winckelmann, Mengs, Tischbein Rómája, arra utal, hogy van valami több értelmű, több rétegű jelentése ennek az elégiának, valami olyasmi vonzásköre, amelyben az empirikus valóság mellett földereng egy általánosabb, egyetemesebb „valóság” is, amelyben a költő éppen úgy otthon van, mint a tapasztalataiban. Idecéloznak a följebb már említett ellentétpárok, amelyek végigvonulnak a versen, korántsem csupán a kifejezéseket tekintve, hanem a szemlélet, a világ(lét)-szemlélet szintjén. Mert azt még versszerkesztési sajátosságnak tekinthetnek, hogy a régiek és az újak, a nappal és az éjjel, a félig tanult, s a duplán szerencséltetett egyszerre, egy gondolaton belül fordul elő. Az viszont már nem pusztán poétikai-versszerkesztési „fogás”, hogy a költő alapmagatartását az ich denk und vergleiche (gondolkodom és összehasonlítok) fejezi ki a legszemléletesebben; s a gondolatsorban további (a költői attitűdöt magasabb fokra emelő, világszemléleti vonatkozásokat hangsúlyozó) következtetésre jutva: Sehe mit fühlendem Aug, fühle mit sehender Hand (látok érző szemmel, érzek látó kézzel). Az ich denk magyarázata kézenfekvőnek tetszik. Itt és alább (lieg ich und denke mir viel: fekszem és sokat gondolkodom) tételszerűen, majdnem tézisszerűen állítja a költő: az érzékek harmóniájába egyetértőén csendülnek bele a gondolatok, a gondolkodás, a töprengés természetes kiegészítése az élvezetnek. Elképzelhetetlen, hogy a gondolatok ne kérnének részt a költő életében. Méghozzá nem akármilyen gondolatok! Maga, a vers is - a tapasztalaton alapuló élmények ihletésének szerepét elismerve - a gondolatok szülöttei: gondolat és érzékiség nem ellentétesek. A költő azonban összehasonlít is. S ez az összehasonlítás a puszta töprengésnél jóval magasabb rendű szellemi foglalatosság, szinte tudottlányos értékű. De nem a száraz elméletek rabjainak tudományáról van szó, nem a Faustban is megörökített Wagnerek szürke elméletéről, amellyel ott Mephisto joggal állí-7
