Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám - Rónai Béla: A Dél-Dunántúli nyelvjárásaink változása

illabiálisabb ejtése (ö) és az é valamelyest labialitást még tartalmazó változata (é). Az első fokozat a gyakoribb: könyér, őszök, szödör, embör, egrös; beszélők, kepésök stb. Szinte adatközlőnként, sőt adatonként változik, hogy a nyelvjárási ö, vagy az átmenet melyik változata realizálódik.

2. Ugyanez a megállapítás érvényes a kettőshangzókra is. Nemcsak a köznyelvet beszélőknek, hanem a monoftongusos helyi nyelvjárásunknak is feltűnik a kettőshangzók ejtése. A Zselic északi felének közepetáján: Szenna, Szilvásszentmárton központtal még ma is élő nyelvjárási hangtani sajátság az é, ó, ő diftongusos ejtése. Erre a környező faluk lakói többször is felhívták a figyelmemet. „A szennajiak ao-val beszének”. Az eredetileg diftongáló helyi nyelvjárásokban erős a monoftongusos ejtés tendenciája. Az átmenetet a diftongoidok képviselik. Az általam följegyzett adatok jól mutatják a diftongusok sorvadását egyelőre a diftongoidok javára: széép sz^ép; jao 'v jou jaó jóu; féöd föüd féöd föüd stb.

3. Erősen eltűnőben van az l-ezés, vagyis az ly és az l~\~j i-ként való ejtése. Egyre általánosabb a köznyelvi /-zés: kaiba) kájha; foló) fojó; fállón) fájjon; halla ) hájjá; ottan ) ojjan stb.

4. Középúton van, jellegzetesen átmeneti jelenség az l kiesése: főd) föld; hód ) hold stb.

5. Ugyanígy a gy-zés és a ty-zés: bor gyű ) borjú; várgya ) várja; aptya ) apja; kaptya) kapja stb. A tájszavakban szívósabban él: órgya) 0; toptya) 0; csirgya ) 0; por gye ) 0; bujtorgyán ) 0.

6. Viszonylag szívósan tartja magát a v zöngésítő hatása, illetőleg zöngétlenülése: légvárt, tesférgyitü stb.

7. Ugyanígy a mássalhangzók ikerítése szó belsejében és abszolút szóvégén: segitteni, köpüllő, kocsijjuk, tanitt stb.

8. Valamint a rövid i, u, ü: hir, hid, sir, burittó, tanittó, ritkitt, zsupp, túró, kút, nyúl; kü, üsz, bürü, füszfa, tülük stb.

9. A nyelvjárásban beszélők számára nem létezők vagy nehezen észrevehetők az egyes fonémák ejtésváltozatai, főként a magánhangzók hangszínében mutatkozó különbségek. Ezért ezek az egy- vagy kétharmad fokkal zártabb, illetőleg nyíltabb hangok tartják magukat a legerősebben a vizsgált terület lakóinak kiejtésében. Általános a harmadfokkal nyíltabb e: fej, tekercs, vet öltem, rétes; a harmadfokkal zártabb á és a: szár, áspáll, paliás, kapsz, laska, kamara, torma; a kétharmad fokkal zártabb és labiálisabb a: vágás, ssndor stb.

A kiegyenlítődés tendenciája bizonyíthatóan ez utóbbi hangjelenségekben a leglassúbb, de korántsem jelenti ez az érintett, illetve a nem említett, de ide tartozó hangok homogén realizációját az egy-egy helyi nyelvjárást beszélők közösségében. Annak megállapítása, hogy milyen tényezők befolyásolják a kiegyenlítődés gyorsaságát, fontos lehet a beszédművelés, azon belül a helyes magyar kiejtés nyelvjárási területen végzett iskolai oktatásában.

Az alaki tájszavak visszaszorulása a legszorosabb kapcsolatban van a nyelvjárások hangtani jelenségeinek bomlásával. E kettő ugyanis egyazon jelenség két egymást feltételező megnyilvánulási formája. Az alaki tájszavak visszaszorulása azonban a fentebb felsorolt fonetikai korlátozásokkal megy végbe.