Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám - Rónai Béla: A Dél-Dunántúli nyelvjárásaink változása

2. az -2 (mély hangrendű igékhez is járuló tárgyas igei személyrag): sikáli, dobi, mondi, haiti, lati stb.

Olyan árulkodó alaktani jellemzői ezek a nyelvjárásiasságnak a Zselicben, amelyeket legtöbbször ösztönösen, ritkábban tudatosan eltitkolnak az adatközlők. Ha a gyűjtő a helyi nyelvjárás ismeretében rákérdez, akkor a nyelvjárási alak odakerülhet a köznyelvi mellé a beismerő vallomás eredményeképpen. Ha pedig valóban hiányzik a nyelvjárásból, akkor pontosan megnevezik azt a közeli falut, ahol „í bötüvé beszének”.

3. A tiszta v tövű igék (sző, lő) rágós alakjainak megoldása több variációs, elsősorban azért, mert a beszélők többsége számára tisztázatlan a köznyelvi norma. Egyes szám 3. személyben az-22-es tő a nyelvjárási, de analógiás alapon a -;-s is előfordul, sőt az -l-es is a köznyelvihez közelítő szű, lü mellett. Ilyenkor az -l előtt megrövidül az ü: szün ~ szűn 'v szüj szüj ^ szül ~ szű.

4. Ugyanez a bizonytalanság jellemzi az ögyünk - őszünk; arassunk - aratunk; beszélgessünk - beszélgetünk; szeressük - szeretjük; vágunk - vágjuk; szeretünk - szeretjük ragozási alakpárokat.

5. Még ennél is bizonytalanabb a köztünk - köztenk; födünk - födenk; a gondú 'v. gondó - gondol; a kapó r'- kapói - kapsz típusú alakpárok különbsége.

6. A vettem - vetőt lem; süttem - sütöttem; üttem - ütöttem; ujétt - ujitt; ritkétt - ritkitt; tanétt - tanitt stb. alakpárokat egy diakron sor tagjaiként fogják fel, és így minősítik.

A kiegyenlítődés, a köznyelviesülés a hangállományban, a fonetikában a leglassúbb. Megfigyeléseim szerint az artikuláció, az artikulációs bázis áll ellen legjobban a különféle indítékú köznyelvi hatásoknak.

A nyelvjárásban beszélők nyelvi tudata a hangtani eltéréseket ugyanúgy regisztrálja, mint a lexikai vagy morfológiai kontrasztokat, de az artikulációs bázis hosszabb ideig, sőt bizonyos beszélők esetében végérvényesen megakadályozza a kiegyenlítődést. Talán ez is egyik magyarázata lehet annak a közismert ténynek, hogy a magyar nyelvjárásokat elsősorban fonetikai - fonológiai alapon, még pontosabban: magánhangzórendszerük alapján osztályozzuk.

A kiegyenlítődés ütemét, gyorsaságát tekintve nehéz volna a jelenségek sorrendezése, időrendbe állítása, a Zselici nyelvatlasz adatai alapján kettőt mégis kiemelnék.

1. Az ö hang viselkedése. A Zselic magyar nyelvjárásai az ö-ző nyelvjárástípushoz, a délinek nevezett nyelvjárásterülethez tartoznak. Hangtani szempontból tehát ebben térnek el a legföltűnőbben az e-ző, vagy inkább é-ző regionális köznyelvtől mint normától. Ahhoz, hogy a nyelvjárásban beszélő megközelítse vagy elérje a köznyelv jelentette műveltségszintet, azaz ne lehessen megállapítani megszólalása pillanatában, hogy falusi, hogy paraszt; meg kell szabadulnia az árulkodó kiejtési sajátságtól, az ö-zéstől. Hasonló következtetésre jut Fazekas Tibor az archaikus és neológ vonásokat vizsgálva a jugoszláviai Hertelendyfalva (Vojlovica) mai magyar nyelvjárásban (MNy. 75:355). Azzal a különbséggel, hogy a debeljacai ö-ző nyelvjárás kontrasztivitása a környező szerb nyelv ő fonémát nem ismerő voltából következik.

1. A zselici ö-ző nyelvjárásokban megindult tehát a változás a labiális ö-böl az illabiális e felé. Ennek a változásnak füllel is érzékelhető két szakasza az ö

71