Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám - Rónai Béla: A Dél-Dunántúli nyelvjárásaink változása

tozó szavak sorolhatók ebbe a csoportba. Egy részüket éppen azért kellett elhagynom, mert a kísérleti kérdőív kutatópontjain nem kaptam az őket hívó kérdező mondataimra megnyugtató feleletet, azaz már kiestek a megszólaltatott adatközlők emlékezetéből, illetőleg kiavultak a helyi nyelvjárások szókincséből. A szelemen címszónak például a Zselic szélein már csak a hangalakja ismert, jelentéstartalma vagy teljesen ismeretlen, vagy egészen bizonytalan. Néhány idős ember szerint is annyi, mint a padlás, vagy annak legfelső része. Aki nagyon magasra megy, arra mondják, hogy „főmönt a szelemenbe”. Nem ismerik a fecskerakásos és a boronás fal fogalmát, noha elvétve van még ezekkel a technológiákkal készült épület. Talpasházra ugyancsak nem emlékeznek. Következésképpen nem ismerik a talp ( táp ( táp ’küszöb’ jelentését. A régi épületek, építkezés, házbeosztás tekintetében emlékezetük a füstöskonyháig nyúlik vissza. De a szó értelmezésére már kevesen képesek. A i. kp-on 70 év körüli adatközlőim a zsindelyt (sindö 'v séndő) csak hírből ismerték, s annak ellenére, hogy dolgoztak zsúpolásnál, a különféle zsúpkévefajtákat névvel már nem tudták megkülönböztetni egymástól.

A táplálkozásra vonatkozó adatokból kommentár nélkül is megállapítható a nyomasztó - mert a régi nyomorúságra, szegénységre emlékeztető - hagyományoktól való szabadulás szándéka, és az igények szakadatlan növekedése. A hagyományos, valamikor általános kukorica-, hajdinakása- és lisztételek már csaknem teljesen feledésbe merültek. A kukoricából készült ételek jellegzetesen a szegények, a legszegényebbek táplálékai voltak. A visszaemlékezők szerint ők sem jó étvággyal, hanem kényszerűségből fogyasztották őket. Továbbélésüket, nevük szórványos ismeretét az egyéni ízlésen alapuló nagyon is személyes nosztalgia magyarázza.

Kihagytam a végleges kérdőívből a táplálkozással kapcsolatos következő szavakat: kalányos, tálas, kaponya, ludaskása, tollaspogácsa, hajdina, nyárs, maszka, kenyérruha, vászonkorsó, csutora, mazonnakorsó, bodonyoskút, olajmalom, köleshántoló (= külü); a mértékek népi nevét: fölöntő, tnerce, mérő, nyolcados, röf, sukk, öl; a hagyományos paraszti gazdálkodás néhány lexikai emlékét: völgyei, hajaz, nyomtat, ágyaz, csép, fölözősöprü, bodony, hombár, metszőkés (= kacor), csöbör, lóitató egy fülű faedény, kelevény, kistojás (= mözge); a házasságkötéssel, szokásokkal, hitvilággal összefüggő szavakat: alku, móring, kontramóring, kásapénz, kitolókása, főkötő, árenda, váltott, idétlen (gyermek), megver (szemmel), megigéz, tétemény, szemvíz, garabonciás, ludvérc, szépasszonyok, járkáló; és néhány, egyéb tárgykörbe tartozó címszót: hévizál, dobroc, leves (= béleletlen kiskabát), zahin, zsovár.

Ebbe a csoportba tartozik ugyan még jó néhány szó, de éppen az elavulóban levő archaikus lexémák változásának vizsgálata végett megtartottam őket. Az adatközlőknek a kérdőívhez, a címszavakhoz való szubjektív viszonyát elemezve, már korábban is szóltam róluk. Mindenekelőtt a kudarileves váltott ki az adatközlőkből múltat idéző reflexiókat. Ilyeneket, hogy „anyámtu hallottam” - „hallanyi hallottam” - „csak hírbe hallottam” - „régön emlögették”. - Az adatközlők szorosabb személyes kapcsolataira utalnak az ilyen megjegyzések: „Öreganyám kedves étele vót” - „Gyerekkoromba en is öttem”. Az elmondottak alapján megállapítható, hogy a tájszavaknak ez az archaikus csoportja szinte

<39