Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám - Kovács Sándor Iván: "Ennyi mód két phoenix öszvecsingolódik". A "Gerusalemme liberata" és a "Zrínyiász" nászjelenete

Trója ura s Didó ugyanegy barlangba kerülnek,

Nászasszony Junó s Tellús jelez ekkor először,

villan a villám és, nászukban, a mennybolt,

míg a hegyek magasán ujjongva visongnak a nimfák.

(IV. 165-168. Lakatos István fordítása)3

Amikor Greksa úgy vélekedik, hogy a Cumilla-Delimán epizódhoz mintát nyújtó Tasso Armida és Rinaldo szerelmes „együttlétének” jelenetét „emeli ki a legjobban, és igyekszik megragadni az alkalmat, hogy ismét egy érzéki, kéjes képet fessen”, Arany János Tasso-megítélését visszhangozza. A Zrínyi és Tasso ama helyére céloz, ahol Arany így ír: Tasso „bocsánatot kér” az invokációban megidézett „Szűzanyától, ha cifraságot szó az igazba, ha világi bájjal díszíti költeményét ... e bocsánatkéréssel bevallja mintegy, hogy elbeszélése nem leend őszinte, hogy bár szent célra, de csalni akar, oly színbe öltöztetvén a valót, mintha nem volna való; bevallja, hogy világi kecsekkel piperézi azt föl, hihetően arra is céloz, hogy érzékingerlő képeket öntetszéssel fog ecsetelni (Armida), - mindezért jóeleve bocsánatot kér. Ki ne ismerné fel a szenteskedő, amellett kéjsóvár olaszt, ki imádkozik, mielőtt a bűnt elkövetné?”4

Tasso mint „szenteskedő és kéjsóvár olasz” - ez Arany tanulmánya óta makacs közhely. Több mint egy évszázad telt el, mire Bán Imre vette a bátorságot, s le merte írni, hogy Arany itt alaptalanul ítéli el Tassót, mert „abban a retorikus hagyományban mozog”, amelynek kliséi nálunk is régtől fogva használatosak.5 A Tassóval egyidős Balassi népkarakterológiai szerelemtana még egyenlősítő volt („azmi az szerelmet illeti, azt Magyarországban immár... régen annyira felvették, úgy eltanulták..., hogy sem az olaszok nagyobb okossággal, se a spanyolok nagyobb buzgósággal már nem követhetik”6), a XVI. századi népismeret retorikus közhelyeit megszólaltató Magyari István sárvári prédikátor naív tipológiája már az éles különbségeket hangsúlyozza: „háborog az magyar; az spanyol latorkodik; eszik, iszik, tobzódik az német; az cseh hortyog az jó lakásban; ásít puhasága miatt az kevélységtül megrészegült lengyel; az olasz bujálkodik.. ,”7 stb. íme „kéjsóvár olasz” néplélektani előképe magyarul, már az 1602. esztendőből. A Zrínyi és Tassának van egy másik helye is, amely ide vonható. Arany azt írja itt: ha nem tudnók, hogy Tankréd Campania gyönyörű tájaira indult el lovasaival, „éppúgy lehetne szerelemben nyavalygó német ritter” mert „egy vonást sem tüntet föl a határozott olasz jellemből; egy szava, egy tette sem hordja magán a nemzeti bélyeget. Rináld olaszabb (kivált Armida ölén) .. . ”8 Nemcsak Tasso „kéjsóvár” olasz tehát, de eposzának igazi olasz hősei is azok, s mindenekelőtt Rinaldo testesíti meg a „határozott olasz jellemet” - főként „Armida ölén” . . .

A csalást, szenteskedést, kéjsovárságot emlegető Arany nemcsak a hagyományos népkarakterológia, hanem saját szemérme foglya is, amikor így vélekedik. Mert Tasso nem másért mentegeti magát, amikor az invokációban Szűz Máriához fordul, minthogy szerelmi tárgyat is énekel majd; hogy ténylegesen „világi bájjal díszíti költeményét”. Vagy Bán Imrével szólva: „Tasso nem azt mondja, hogy szent célra csalni akar - mint Arany feltételezi -, hanem a reneszánsz irodalomelmélet ismert érvét hangoztatja a költészet gyönyörködtetve használó hatalmáról.”9 Arany népkarakterológiai és etikai fenntartása esztétikai ellenérzésével egé6