Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám - Kovács Sándor Iván: "Ennyi mód két phoenix öszvecsingolódik". A "Gerusalemme liberata" és a "Zrínyiász" nászjelenete
szül ki: Tassót azért is megrója, mert a Gerusalemme liberata invokációja keveri a „fönséges”, a „társalgási hang” és a „kellem” elemeit - „ellenben a Zrínyiász dalnoka egyszer fellengős (értsd: magasröptű) irányt véve nem száll ismét virágok közé, sőt merészebben csattogtatja szárnyait..., hogy szórakozás vagy lankadtság nélkül röpüljön a magasztos színhelyre”.10 Arany költői ízlése tehát helyteleníti „fenség” és „kellem”, továbbá „szórakozás” és „lankadtság” elegyítését Tasso eposzi invokációjában, s nyilván Zrínyivel ért egyet, aki csak azt vallja meg eposza élén, hogy „ifiú elmével”, azaz fiatalkori idilliumaiban játszott „szerelemnek édes versével”, most ellenben „Fegyvert s vitézt” fog énekelni. Az pedig még inkább kivívhatta egyetértését, hogy Zrínyi az invokációtól messzire vetett ajánlásban szögezi le; írt ugyan szerelemről, „de csendesen; nem tagadhatom, hogy olykor az is bántott; osztán nem egyenetlen az szerelem vitézséggel.. A11 Az „írtam szerelemről is, de csendessen”: íme az Arany János-i felfogás ideálképe, szemben a „kéjsóvár” tassói „öntetszéssel”. Csakhogy Zrínyi még azt is mondja a szerelemről: „nem tagadhatom, hogy olykor az is nem bántott”. Tehát személyességgel tölti meg, önvallomássá alakítja a tárgyilagos közlést. Mivel ez a vallomás nem a szerelemnek ifjúkori „édes versére”, nem az idilliumokra, hanem az eposzra vonatkozik, Zrínyi nem kevesebbet árul el, mint hogy a Szigeti veszedelem szerelmi epizódjaiba saját érzelmeit is transzponálta.12 A „csendessen” jelentéstartalma is magyarázatot kíván. Azt is mondhatja véle Zrínyi, hogy „Mársnak hangosabb versé”-ben: az eposzban mindenekelőtt „Fegyvert s vitézt énekel”, a szerelemről téhát „csendesebben” szól, mint a csatákról. Az „írtam szerelemről is, de csendessen” elsősorban mégis az eposzbeli szerelmi jelenetek előadásmódjának önmegítélése. A Gerusalemme liberatávsA összevetve kiviláglik, mennyire természetes és merész is Zrínyi a szerelmi beteljesülés festésekor, ezért a „csendessen”-t alighanem úgy kell értenünk: a Szigeti veszedelem költője nem szán olyan lényeges, a cselekmény fővonalába tartozó szerepet a szerelemnek, mint Tasso, s eposza nem tartalmaz olyan bonyolult, kalandos, gazdagon színezett szerelmi történeteket, jeleneteket, mint a Gerusalemme liberata. Visszatérve Arany „öntetszéssel érzékingerlő” meghatározására: Tasso szerelmi epizódjai, a női test szépségét ábrázoló sorai valóban crotikusok, „érzékingerlők”, de nem az „öntetszés”-t, hanem a reneszánsz költészet hedonista szépség- és szerelemábrázolásának szokványát követik. Tasso ráadásul tapasztalatból ismeri az udvari kultúra szerelmi viselkedéskódexét, rafinált koreográfiáját. És érvényre juttatja személyességét ő is: azt a tassói életérzést, amely az egészséges érzékiséget a túlfinomultság határán ábrázolja, a tökéletes utáni izzó nosztalgiával tölti meg. Ez a világ Aranytól teljesen idegen, a Tassót fordító XIX. századi magyar papköltők pedig képtelenek megbirkózni adekvát költői, nyelvi, stiláris visszaadásával. Ezért lesz fordításuk paradox módon több helyütt „kéjesebb”, „bujább”, mint az eredeti; nyilvánvalóan ugyanannak a felfogásnak a szellemében, amely Arany János idegenkedő, elítélő minősítését sugallta. Lássuk - pontos prózafordításban - hogyan festi Tasso a félig rejtett szépséget, az Armidáét: 7
