Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám - Rónai Béla: A Dél-Dunántúli nyelvjárásaink változása
A 34. kp-on így szólt az egyik adatközlő: „Irgya csak azt, hogy főD! Nem uraskoggyunk. Tunnánk úgy is mondani, hoty fölD.” Amikor ugyanitt a látja kétféle realizációját az adatközlő így kommentálta: „idősebbnek lássa, fiatalabbnak lati” - akkor a nemzedékek szerinti használatot nyilván fölcserélte. Ugyanabban a szituációban ugyanazon adatközlők feleleteiben szabadon váltakozott a házank - házunk; kapó - kapsz; arassunk - aratunk; kezén - kezin; szómét - szömit; süttem - sütöttem; gyut - jut; cágergya - mutatójja stb. Feltétlenül igaza van Kiss Jenőnek, amikor megállapítja: „A mai nyelvjárási beszélő nyelvhasználata szituatíve kötött: a mindenkori - tágabb értelemben vett - beszédhelyzet szabja meg, hogy a beszélő - a maga szubjektív viszonyulása, pillanatnyi döntése alapján - hogyan beszél” (i. m. 222.). Azt azonban már nehéz, illetőleg helyzetenként és személyenként lehet esetleg megállapítani, hogy mely szituációban mely kötöttségek érvényesülnek. Kiss Jenő is csak annyit mond sommásan a szituatív kötöttségről: „Egyre inkább az a lélektani alapállás, illetőleg magatartásforma válik uralkodóvá, amely a nyelvjárást kerüli, sőt szégyenli” (i. h. uott). A felsorolt külső, szociológiai és belső, pszichológiai tényezők kellőképpen igazolják, magyarázzák azt a tételt, hogy a még nyelvjárást beszélő vagy nyelvjárást is beszélő közösségek minden hasonlóságuk ellenére sem homogén alakulatok, s tagjaik reagálásai a gyűjtés szituációjában sokszor kiszámíthatatlanok. A nyelvjárási gyűjtő nyilván arra törekszik, hogy kétnyelvű (diglott) adatközlőiben a köznyelv háttérbe szorításával egy időben a nyelvjárást aktivizálja. A gyűjtőnek mindenkor számolnia kell azzal, hogy kétnyelvű adatközlői a környezetük és nyelvjárási tudatuk állandóbb jellegű determinációi és a gyűjtő pillanatnyi, múló igénye közötti ellentmondást csak ritkán képesek feloldani. A diglosszia nemzedéki tagolódásáról szólva nem hagyhatom említés nélkül az egészen fiatalok; az iskoláskor előttiek és az alsó tagozatosok viszonyát a nyelvjáráshoz. Gyűjtési tapasztalataim igazolják azt a jelenséget, amelyet Imre Samu a nyelvjárások újratermelődésének nevez (i. m. 90.). A kisgyerekekkel való törődés falun is, főként ahol nincs bölcsőde és óvoda, de ez intézmények mellett is, a nagyszülők, a nagyanyák gondja. Ez magyarázza meg azt a csaknem minden kutatóponton tapasztalható tényt, hogy a nagyszülők egy része és a rájuk bízott iskoláskor előtti unokák beszélik a legteljesebben a helyi nyelvjárást. A digloszszia azonban egyre nagyobb tért hódít az ő nyelvi gyakorlatukban is. Manipulált változatával is találkoztam Kaposgyarmaton (31. kp.). Két 9-10 éves fiú mesét mondott. Azt, amelyet Móra Ferenc könyvéből tanultak, köznyelven; amit otthon, a nagyszülőktől hallottak, kifogástalan helyi nyelvjárásban. Így azonban a nyelvjárás már nem a mindennapi teljes élet egy fontos része, hanem sokkal inkább különféle alkalmakra időzített produkció, amelyhez a már régen levetett népviseletbe kellene beöltözni. A nyelvjárás hatása nemcsak falusi környezetben érvényesül, hanem városból a falusi nagyszülőkhöz, dédszülőkhöz látogató és hosszabb időt náluk töltő unokákon, dédunokákon is meglátszik. Két unokám többször hosszabb időt töltött Törökkoppányban az anyai nagy- és dédszülőknél, s mindig valami nyelvjárásiassággal gazdagodva tértek haza. Ez az újratermelődés azonban csak múló tünet; számszerűségében is egyre csökken, tehát semmiképpen nem biztosítja a nyelvjárások tartós továbbélését. 67
