Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám - Rónai Béla: A Dél-Dunántúli nyelvjárásaink változása
Az általános nyelvérzékű falusi beszélők a helyi nyelvjárás és a regionális köznyelv „kisebb” különbségeit (hangszín, időtartam, hangcsere stb.) általában nem érzékelik, ezért nem tudatosodik bennük a nyelvhasználatukban végbement és a mindennapi beszédgyakorlatukban megnyilvánuló változás. Arra a mindenütt elhangzó kérésemre, hogy ne városiasán, írás szerint, urasan beszéljenek, hanem úgy, ahogy a családbeliekkel szoktak; igen gyakran az volt a válasz, hogy mi nem is tudunk másképpen beszélni, csak falusiasán, parasztosan. S ebben a meggyőződésükben az adatok köznyelvi vagy köznyelvies változatát szólaltatták meg. A nyelvjárási tudat alapján megállapítható rétegződés kétségtelenül mutat bizonyos generációs különbségeket is. Utaltam már arra, hogy a nyelvjárási alakokat a legbiztosabban a középkorúnktól (45-60 év) kaptam meg. Ez az ellentmondás azzal magyarázható meg, és egyben oldható fel, hogy leginkább az e generációk tagjaiban tudatosodott a nyelvjárás és a köznyelv különbsége; ezért ők természetesebben és magabiztosabban használják a társadalmi érvényű nyelvjárási alakokat, főként ha ezekről faggatják őket. Közülük kerülnek ki az informátor jellegű adatközlők, akik egy kicsit már kívülállóként szemlélik a maguk anyanyelvjárását; s bizonytalanság, vita esetén határozottan állást foglalnak a fölvetett kérdésben, vagyis a változatok minősítésében. Az idősebb nemzedékek diglossziája roppant ellentmondásosan érvényesül. S ezt a mai nyelvjárásgyűjtőnek messzemenően figyelembe kell vennie. Gyűjtés közben ugyanis bonyolult pszichikai folyamatok mennek végbe az adatközlőben. Ezért még azok is, akik megértik a gyűjtő szándékát, és méltányolják kérését - korábbi beidegzéseknek, kényszereknek engedve - gyakran kevert nyelvitekké válnak. Számtalanszor megismétlődött az az eset, hogy a kérdező mondatra a köznyelvi alakot kaptam első adatként. Megalapozott kételkedésemre megadták a nyelvjárási alakot is, de majdnem mindig ezzel vagy ehhez hasonló kiegészítéssel, hogy „a régi öregek szerint”. Az ilyen vélekedés erősen szubjektív, ezért ennek alapján alig minősíthető az adat, mert többször előfordult, hogy a jelenlévők elszólása vagy a gondosan jegyzett orvanyag bizonysága szerint a régiesnek, archaikusnak minősített alakot használta maga az adatközlő is. Máskor viszont az derült ki, hogy a régebbi és egyben nyelvjárási és az újabb s egyben köznyelvi - párhuzamosan él egymás mellett. A 2i. kp-on a kérdező mondatra a 8. sz. ak. határozottan felel: padlás. - Kételkedésemre elismeri, hogy nemcsak a „régi öregek” beszédében hanem az övében is: pallás. Felesége hirtelenében példákat is mond: „Főmögyök a pallásra” - „Lehozom a pallásru”. A 22. kp-on az 1. sz. ak. jellegzetesen kétnyelvű (diglott), de megértve a munka lényegét, felszabadultan, a gyakran tapasztalt gátlásoktól mentesen beszélt. A háztól címszóra a nyelvjárási hásztu alakot ejtette, dt nyomban megjegyezte, hogy „finomabban” húsztól. A lekvár címszóra először a légvár alakot kaptam. Rövid várakozás után a légvárt hangzott el. Ezt a változatot hitelesíti a hamarosan utána következő címszóra adott válasz: legvártot. 66
