Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám - Rónai Béla: A Dél-Dunántúli nyelvjárásaink változása

taimként számon tartott következő iskolai megnyilatkozások: „Tanittó ur kérem, nekem is kell kényv” - és „Belesek jöttek napkeletről.” - A könyv és a bölcsek szóban a helyi nyelvjárást és általában a Zselic magyar nyelvjárásait leginkább jellemző ö hangot cserélték fel a tanulók a normának tartott köznyelvi e hanggal. Az efféle kompenzálásnak, illetőleg túlkompenzálásnak ösztönösen vagy tudatosan a megszégyenülés elkerülése lehetett az indítéka. Az írás, az íráskép tisztelete és a kiejtésben való érvényesítése szintén az iskola hatására vezethető vissza. A nyelvjárásukat szégyenlő és a nyelvjárásban beszélést a műveletlenség jelének tekintő adatközlőim szinte folyamatosan elhatárolták magukat a „parasztos” beszédtől, s a legtöbb adatnál megjegyezték - ahol a köznyelv és a nyelvjárás eltért egymástól -, hogy „írás szerint”, „könyv szerint”, „rendesen”, „helyesen” így és így mondják, s ilyenkor mindig a szó köznyelvi formáját ejtették. Gyakran hivatkoztak az iskolára. A 35. kp-on az inni címszóval kapcsolatban az egyik adatközlő így adta meg kérdésemre a választ: „Mi má iskolába úty tanútuk, hogy inni.” - Nyilván jól tudta, ami később előttem is világossá vált, hogy az innya nyelvjárási alak helyébe csak az iskolában került az inni.

Az egyházi szertartásokon elhangzó szövegeket (imákat, énekeket) a hangtani jellemzők alapján osztályozni lehet könyvből tanultakra és élőszóban hagyományozódókra. A könyvből tanult szövegek hangoztatásában az ö-ző nyelvjárásokban nincs <5, helyette feltűnően nyílt e hangzik.

A diglosszia kialakulását, általánossá válását elősegítő főbb külső okok felsorolása után megkísérlem a lakóhelyén maradt mai falusi lakosság rétegeinek megállapítását. A falusi társadalom tekintélyes része kétnyelvű, azaz jól ismeri még a helyi nyelvjárást és saját falusi környezetében ezt használja. A következő réteg ismeri a köznyelvet, illetőleg a köznyelvnek a helyi nyelvjárás hangtani sajátságaival színezett változatát, és hivatalos helyeken, idegenekkel való érintkezésben, nagyobb nyilvánosság előtt ezt beszéli. A másik rétegbe a fiatalabb korúak, a közeli ipari centrumokba bejáró dolgozók tartoznak, akik még ismerik ugyan a nyelvjárást, de már szőkébb családi körben sem élnek vele.

Ezt a rétegződést tovább differenciálja, és a gyakori ellentmondásokat részben magyarázza az, amit Imre Samu az irodalmi nyelvhez, illetlőleg a nyelvjárásokhoz való szubjektív viszonyulásban bekövetkezett változásnak mond. (I. m. 89.) Ezt a tényezőt én nyelvi, pontosabban nyelvjárási tudatnak nevezem, s nagy figyelemmel voltam a gyűjtés közben jelentkező legkülönbözőbb megnyilvánulásaira.

A nyelvjárási tudaton elsősorban ama tény felismerését értem, hogy az anyanyelvjárás eltér a sajtó és a rádió, továbbá az iskola képviselte köznyelvtől. Ezt a nyelvjárási tudatot differenciálják az eltérés felismerésének minőségi és mennyiségi különbségei, vagyis annak a tisztán látása, hogy a helyi nyelvjárás miben és mennyire tér el a köznyelvtől. Egy-egy falusi közösség, illetőleg a közösség tagjai eltérő módon ítélik meg a különbségeket, s ezért eltérő módon reagálnak is rájuk. A legáltalánosabb az a következtetés, hogy a nyelvjárás csúnya, hibás, helytelen, megmosolyogni való vagy éppen nevetséges, amelyet ezért szégyellni kell, takargatni illik, mint valamely más fogyatékosságunkat, de semmi esetre se ildomos hivalkodni vele.

5

65