Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám - Rónai Béla: A Dél-Dunántúli nyelvjárásaink változása
Ez a megállapítás számottevő indítéka a kisebb nyelvjárási egységekkel, a helyi nyelvjárásokkal való foglalkozásnak, akár monografikusán, akár atlasz módszerrel végezzük. Adatközlésre"alkalmasnak tartott és kiválasztott személyek mindegyike csaknem azonos készségfokon beszélt anyanyelvjárásában és a vidékies köznyelven. Az aktív indirekt módszerrel gyűjtött és impresszionista följegyzésmóddal rögzített anyagomban ezért szinkron adatként a nyelvjárási és a regionális köznyelvi gyakran együtt szerepel: fonetikai, morfológiai és lexikai tények egyaránt. A fő kérdés nyilván az: mely tényezők hatására alakult ki egyre gyorsuló iramban az utóbbi 40-50 év alatt a nyelvjárás monoglossziájából a mai diglosszia. Igazat kell adnunk Demének, aki a kérdést történetiségében szemlélve azt mondja, hogy a nyelvjáráshoz való ragaszkodás a múltban az ellenállás, a rezisztencia progresszív formája volt, ma viszont a maradiság jele. A nyelvjáráshoz ma a legtöbb adatközlőben valóban a régiesség, ósdiság, elmaradottság, műveletlenség, a pejoratív értelmű parasztosság képzete társul. Ezt a tendenciát jelentősen fölerősítette a falu és a város között a felszabadulásig fennállott számottevő különbség. A felszabadulás után meggyorsuló urbanizáció nemhogy mérsékelte, hanem sokkal inkább fokozta a különbséget. A paraszti társadalom igazodásának, kiegyenlítődési igényének, a társadalmi kapillarizációnak fő célja a város képviselte műveltségeszmény megközelítése, illetőleg elérése. Tudjuk, hogy ez sokszor külsőségekben mutatkozó civilizált életmódot, életstílust jelent, a komfort bűvöletét. Megnyilvánulásának fontos formája a nyelvhasználat, a városi lakosság beszédmódjának, a városi köznyelvnek az utánzása, átvétele. Jelentős lépés ez a cél elérése felé, s ami igen lényeges, pénzbe se kerül, anyagi áldozatot se kíván; nem úgy, mint a lakáskultúra, az öltözködés, a szórakozás, az utazás, a világjárás stb. Ezt, a beszédmódban is megnyilvánuló közeledést a „műveltségeszményhez”, a középkorú, a 45-55 év közötti nemzedékek képviselik elsősorban; s közvetlenül vagy közvetve: az unokák és a dédunokák által befolyásolják, „terrorizálják” a nagyszülők, illetőleg a dédszülők nemzedékét. A 26. kp-on egy nagyanya jól észrevehető zavarban, nyugtalanul válaszolgatott kérdéseimre. A zavar és nyugtalanság kétségtelen oka a 4. osztályos fiú unoka és az ő 25 év körüli anyjának jelenléte volt. Néhány, valóban nyelvjárási adat elhangzása után az anya biztatására az unoka buzgón javítgatta köznyelviesre a nagymama régies, parasztos, „helytelen” szavait, válaszait. Sőt, amikor látta a fiatalasszony, hogy az én sűrű helyeslésem miatt az unoka figyelmeztetésének nincs azonnal foganatja, ő maga szólalt meg, mondván: „Ne szégyenítsen bennünket, mama!” - A gyűjtést utána már nem volt értelme folytatnom. A 33. kp-on kérnem kellett a feltűnő köznyelviességgel beszélő adatközlőt, hogy úgy válaszoljon kérdéseimre, ahogy itthon, a családban szokott beszélni, falusiasán, parasztosan. Nyelvi magatartását a következőképpen magyarázta meg: „Ha régiesen mondok valamit, mindig rámszól a kisonokám: mama, hát íty kő beszéni?” A 26. kp-on egy idősebb asszony azzal hárította el az adatközlő beszélgetést, be sem engedve a házba, hogy a fia, aki a megyei tanácson dolgozik, megöl
