Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám - Rónai Béla: A Dél-Dunántúli nyelvjárásaink változása
haragudna rá ezért, mivel nem egyeztethető össze az ilyen parasztos beszéd a fia mostani beosztásával. A 41. kp-on a 2. sz. ak.-m a beszélgetés, a gyűjtés kezdetén tanúsított húzódozását, tartózkodását így magyarázta meg: „Az onokám két évig Pécsön vót. Ápolónő lőtt. Az mindég mondi, hoty hogyan beszél, nagymamám!” E néhány konkrét esettel csupán a szülők, nagyszülők nyelvi magatartásának jellemzőbb típusait kívántam érzékeltetni. Gazdag tapasztalat tanúsítja, hogy amikor a természetes, mindennapi beszédre kértem őket, szinte egybehangzóan azt mondták, mint a 26. és a 33. kp-ról idézett nagymama, azt, hogy ők nagyon vigyáznak a nyelvükre, mert az unokájuk vagy a dédunokájuk lépten-nyomon a szemükre veti csúnya beszédjüket. Példáim szerint is a nyelvjárások háttérbe szorulásának, pusztulásának tágabb értelemben vett kulturális indítékai vannak (vö. Imre S.: i. m. 85.), ezek pedig szorosan összefüggenek az egész népet érintő társadalmi-politikai és gazdasági tényezőkkel. Közülük Bárczival együtt különösen a migráció fontosságát hangsúlyozom. A migráció fogalmi körébe tartozónak ítélem többek között a falusi fiatalok egyre nagyobb számban való továbbtanulását a közeli vagy távolabbi középiskolákban, főiskolákon, egyetemeken. A 4, de inkább a 8-9 évi távoliét a tanév tartamára sokszor az anyanyelvjárástól való teljes elszakadással jár, bár a többségük egy többé-kevésbé eleven, s néhány feltűnő vonással még ma is jellemezhető nyelvjárásba született bele. Hazalátogatásaik alkalmával újra meg újra találkoznak e nyelvjárás maradványaival. Viszonylag pontos megfigyeléseim vannak a falusi származású tanárképző főiskolai hallgatók anyanyelvjárásukhoz való viszonyáról. A nyelvjárásgyűjtő tudományos diákkörbe ugyanis elsősorban őket vontam be. Középiskolai anyanyelvi nevelésük fogyatékosságaként könyveltem el, hogy a Baranya, Somogy és Tolna más-más tájairól érkezők magabiztosan jelentették ki: náluk, az ő falujukban már nincs nyelvjárás, senki se beszél nyelvjárásban. Ebben az észrevételben nyilván van valamelyes igazság; sőt a digloszszia létét elfogadva fél igazság. Abban az értelemben pedig, hogy a nyelvjárásban beszélőt nehezen vagy egyáltalán nem érti meg a köznyelven beszélő, esetleg teljes igazság. A városba került gyerek nyelvi eszményének, a városban használt és az iskolában normaként kezelt köznyelvnek ellene mond az otthoni nyelvjárás. Ezért a gyermek hazalátogatásai alkalmával tapintatból a családi környezet is mellőzte, amennyire tudta. Feltevésem szerint az így motivált családi háttér az alapja a nyelvjárás létezését tagadó hallgatói véleménynek. E beállítottság egyenes folyománya, hogy a kezdeti gyakorlógyűjtéseken nem vagy alig voltak képesek a köznyelv és a nyelvjárások kontrasztív szemlélésére. A gyűjtések értékelésekor megszámlálható pontossággal lehetett megállapítani, hogy az általuk rögzített adatok sokkal inkább a gyűjtőhely regionális köznyelvét tükrözik, semmint az erősen megkopott, de még létező nyelvjárást. Zselici gyakorlógyűjtéseink kezdetben a hallgatók kiábrándulásával jártak, de az Ormánságban vagy a Sárközben se találták azt, amit korábbi ismereteik alapján nyelvjárásnak hittek. Csak az őrségben, a Palócföldön és a szlavóniai magyar falukban szerzett gyűjtőtapasztalatok és élmények győzték meg őket arról, hogy mégiscsak vannak magyar nyelvjárások. 62
