Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám - Bisztray Ádám: Versek
MIKOR HÜVÖSSÉQ TÄMAD A HEQYBÖL Üldögél kiégett szemével a Napon, s míg fölemelt arcát füröszti késő sugarakban, perel és egyezkedik fenti urával, szája kicsit mozdul hozzá. NEM ÉRDEMELTEM TŐLED, DRAM! A válasz nélküli kérdezés, remeletien remény várakozása AKKOR törik meg benne s előre tudott pillanatban, mely soha nem késhet, mikor egy csapat katona poroz a háza előtt el, nem látja őket, emberenként ismeri, lábukat egyiitemre csapják, hülni kezd vén tenyere alatt a forró kő, sötét fügebort ihattak ma valahol, rendetlenebb a trappolás, énekre gyújt a parancsnok., de Tóbiás nem érti a szót, csak köszönni tud, köhög a portól, s botját erősebben fogja. Mindig az a kölyök marad le a sorból, könyökével támaszkodik, csöndben a léckapun, s oda kocódik, koppan a kardja. Görög lehet, de hangját, mely minden vonását viaszba karcolná rajznál finomabban, hangját a hallgatag görögnek sohase hallotta, csak háta mögül a válasz kicsi zajokban, leánya beszalad, ajtó csappan, elhagyja újra fél saruját. Ez a féltés hát nem öregszik? Hogyan és meddig őrizze csibéjét? A láthatatlan idegen úgyis visszajő érte, mikor esti hűvösség támad a hegyből, és a sivatag szélén homoki széllel találkozik. Gyűrű pendül egy kavicson, leánya nem veheti föl, szájára kapja kezét. Tóbiás hallgat és borzong az áthűlt kövön, csak akkor jönnek ki érte, mikor elment másodszor is a katona. Morog magára, fogavesztett komondor. Kétfelől fogva vezetik be a belső kamarába, zsíros tej csöppjeit törlik kendővel sűrű szakálláról, szöllő nagy szemein babrál a keze, bánatos dudolócska szüremlik be, és daráló kínlódik kövei közt a kölessel, zenéjét az elbújt tücsök újrakezdi.
