Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám - Drescher J. Attila: Mikor az illúziók elhagynak bennünket - kisportré Bólya Péterről

Bolya is itt szórja szét kezdetben írói röplapjait. 1975 az igazi áttörés éve: megjelenik Az eltűnt szoba, majd egy kevésbé jelentős köztes állomás (A veréb századik lépése) és egy jelentősnek mondható elismerési forma (Móricz Zsigmondösztöndíj) után 1979 hozza a második kötetet, A felelőst. Ezzel együtt Bolya a Péterek írónemzedékét gazdagító jelentős alkotóvá lépett elő (lásd még: Dobai, Esterházy, Nádas, Lengyel, Hajnóczy stb. és stb.).

A novella nem azonos az eseménysorral, amely bárki által elmondható vagy emlékezetbe idézhető, ezt Bolya is jól tudja. Miként azt is, hogy e műfaj alapvetően zárt és teljes értékű, ahogy a dráma és a vers világa. Innen írásainak kettős, bővíthető jelentése, az ún. mögöttes tartomány gazdagsága. Ma, relativizmusra hajlamos (bár talán csak kétkedő) korunkban Kosztolányi megállapítása is revízió alá kerül a műfaj és anyagának harmóniája kapcsán, ti. hogy mit és minek érdemes megírni (jelen esetben: novellának vagy kisregénynek-e). Bolya anyaga leggyakrabban élmény, emlék és tapasztalat, ezt színezi a víziókba kivetített fikció. A keret pedig a szigorú kompozíciójú novella.

Az ember gyerekfejjel még sok mindent nem ért meg, aztán a másik generáció sorsközösségébe pányvázottan már mindent ért — hiába. Ilyen formán a visszarévedés mindig tanulságokkal jár, mely azonban mindenki életében mindenki által elvégezhető számvetés. Ha író teszi ugyanezt, szükségszerű a szelektálás és kiemelés operációja. Bolya jó orvosa emlékeinek, az érdemlegest ragadja ki, emeli jelentéseket hordozó horizontig, hogy aztán a véletlen is időnként- és idővel - a különös igényével lépjen fel írói világában. Novellái annak a- még mindig - fiatal nemzedéknek az arculatát, hangsúlyait tükrözik, amelyik nem tagadja elődeinek eredményeit, de saját pubertáskorát is érvényes korszaknak tételezi, s abból kiindulva kutat lehetőségei és az értékes útjelző táblák után. Az „átmeneti történelem” úgy nyilvánul meg számukra, hogy valamennyi ellentmondását nekik kell érezniük a legnyilvánvalóbban (eszmények szembesítése), ugyanakkor saját bőrüket is vásárra viszik, hisz ismerik az esszenciát: amit ma ők és kortárs nemzedékük elrontanak, holnap csakis maguktól kérhetik számon. Ebben a nyugtalanító nyugalomban az író - nagy szó? nemzetének lelkiismerete - fokozottan érzi át felelősségét, s a tettet is kellőképp bénítja a ránehezedő teher. E felismerésből és érzetből származhat az önmarcangoló, moralizáló alkotói attitűd, mely ugyan jellemzi az idősebb írónemzedéket is, de hát a korszakos élmények végül is azonosak.

E tétova tájékozódás lecsapódásai azok a furcsa alakok, akik minduntalan felbukkannak a konszolidált évtized (ek?) irodalmában. Bolyánál is. Közös ismertetőjegyük a póztalan őszinteség, a feltárulkozás derűs készsége, a vallomásokat átszövő alig titkolt fájdalom, mely közösségre lel a sorsokat megíró alkotó közérzetével is. Ilyenkor támad az olvasó tűnődése is: vajon melyik erősebb, a személyes írói élmény vagy a képzelgéstől felfűtött egyszemélyes kitakarózás?

Bolya egyik korábbi, 1974-es írása (Kisné háza) összefoglalta az első és megelőzte a második kötet sajátosságait. Valamiféle Moldova-hatás is gyanítható benne, mikor a narrátor albérlő-főhős elmeséli a különleges történetet a vénaszszony házára és telkére áhítozó „jólelkű” szomszédokról. Ironikus, szatirikus hangnemben előadott igaz mese az emberi kapzsiság és számítás korlátlanságáról, a többi embert is megalázó álhumanizmusról. Az etikus, felháborodott író

45