Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám - Szíjártó István: A fából faragott fájdalom költészete

kötetben fordította Stefan Augustin Dinas, Nicbita Stanescu és Tiberiu Után verseit. Ők a válogatásban is több verssel szerepelnek. Szégyenkezve keresgélem a világirodalmi lexikon már meglévő köteteiben, a kétkötetes enciklopédiában és a XX. század külföldi írói kötetben a számomra eddig ismeretlen Geo Bogza, Jón Pillát, Aurel Kau, Jon Vinea, Lucian Blaga nevét, kiket - Szilágyi hídverő igyekezetéből - valamelyest azért most megismertem. Ifjúkorától foglalkoztatta az angol nyelv, egy kötetre való verset fordított Robert Bürüstől, Walt Whitman-tó 1, s tervezte modern amerikai költők antológiájának kiadását. Allen Ginsberg, Robert Bly, Louis Simpson, James Tate és mások verseiből olvashatunk a Szakolczay által szerkesztett kötetben. Szerepelnek angol nyelven (Daniel Spinster néven - jelentése vénlány, aggszűz - teremtett fiktív költőt), s románul írt versei is. Gyermekeknek írt könyvében, a Pimpimpáré-ban a legegyszerűbb ritmusoktól, éneklésre serkentő mondókáktól vezet a bonyolultabbak felé, ahol a tréfa is kiszolgálja a dallamot. Ő már nem láthatta nyomtatásban az Öregek könyvét, melyet Plugor Sándorral, a sepsiszentgyörgyi Mikó kollégium kiváló rajztanárával közösen készített. Portréja mellett az önérdek diktálta parancs {„ne hallj, ne tudj, ne nézz, ne láss”) apró betűi után megrendültén olvasom: „A tanulság csak annyi: / az ember mögött / mindig ott / a Semmi.” Az Öregek könyve 699 sorának (a kiadó 1 ívet = 700 sort kért) utolsói: „Pihenhetünk, / élettől-büntől-örömtől szabadultak / földalatti súlytalanságban / / feledve jövőt, jelent, múltat. / Heine a halálos ágyon: »Isten nekem megbocsát: í az a mestersége«” - előrevetítik a tragikus véget.

Csíki László úgy látta, költészete kihívás, az Egész provokálja saját részeit. „Megrendszabályozta a messziről érkező gondolatot. És fellázította.” Igaza lehet Csikinék: „emberi értelemmel megvert őszirózsa hagyta hátra ezeket a verseket, miközben túlságosan előremerészkedett”. Szilágyi Domokos versei a mi sebeink is, krónikája a léleké, s a magyar életé, olvasóiként magunk is a társadalomvilág-mindenség fürkészőivé válunk.

Költeményeiben a köznapi beszéd magasztosul költészetté, néha ellentétekből építkező, máskor ironikus csavarásokkal új tartalmakat közlő fordulataival Ritszosz nagy poémáihoz, Voznyeszenszkij, Nagy László, Papp Árpád verskompozícióihoz hasonlatosakat teremt.

Sokféleképpen lehet írni egy alapos elemzéseknek még híján lévő költői életműről, nyilván a gyűjteményes kötetek (különösen ha azok néhány hónap leforgásán belül jelennek meg, s szinte napok alatt jutnak az olvasók könyvespolcaira) recenzensei más szempontokat részesítenek előnyben, mint az életmű kritikai vizsgálatát célul tűző; indulást, kiteljesedést, elismeréseket és ellenérzéseket, kritikai visszhangot hűvösen regisztráló historikusok. Tárgyilagos visszafogottságnak, érzelmeink lefojtásának nem érzem helyét még az ily vázlatos portrévonások után sem. Az utolsó versek meredélyéről lepillantva a jegyzetíró kissé szédülten kapaszkodik az írógép billentyűibe. „Harminchat múltam. / Mire várok? - Valószínűleg a halálra. / Olyannyira zsúfolt a múltam, / amennyire a fövöm árva.” (1974)

„Végső soron magam rabja vagyok / S tán nincs is szemafor, mert vakvágányon / állok - már a remény is elfogyott, / az indulásé. Miért? hova? merre? / j és meddig, meddig uramistenem? / Mindegy már. Nincs a terűnek se terhe, /

42