Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám - Szíjártó István: A fából faragott fájdalom költészete

magyar irodalom. Szilágyi költészete ebben a sokszínűségben vibráló nyugtalanság, bizarr asszociációk, gondolatiság és érzelmesség egyensúlya. „Én, az ördögöcske, aki zuhantam kényszerleszállást végeztem itt / közöttetek ezen a rögös, sziklás, gödrös, ismeretlen terepen, / kényszerleszállást végeztem és tudom, hogy bele fogok halni. / ... Tudjátok ha én ember volnék, / ember, aki arra kényszerült, hogy a világtörténelem leghosszabb századában éljen / leghosszabb, pedig még háromnegyede sem telt el // ha ember volnék, mondom, / szereznék egy talajgyalut, hogy kényelmes leszálló-pályát készítsek eljövendő kényszerleszállóknak. Meg aztán ki tudja, milyen magasra jut el egy-egy gyaluforgács?” Poétikai szabálya, hogy a vers európai és csíkszentjehovai legyen egyszerre. És ez élettörvénye is. Az emberi lét apró-cseprő bajai, kiszolgáltatottság, tanácstalanság - nyugtalanságra, küzdelemre épülő kiterebélyesedését segítik. Közérzet és lélekállapot - ma már úgy tűnik - életének, verseinek koordinátái voltak. Boldogság és boldogtalanság, az esetlegesség és a költészet éterein tiszta világa között mindig „félúton és félúton tán mindörökké.” Költeményeivel lélegzetet vesz, mintha valóban nem lenne más pórusa, oxigénsejtje mint a szó.

„Két ember közt legrövidebb út az egyenes beszéd” - tanuljuk tőle. Az Ünnepek sorai is bizonyítják a jó költő agyonírt témákban is új szépre figyelmeztethet. „... Legszebben a szerelmesek ünnepelnek / meztelenül - / tüzes súlytalanságba öltözötten / mint az űr / meghódítói - / legszebben a szerelmesek ünnepelnek: f meztelenül. Szerelmesek szép, meztelen, súlytalan ünnepeit / kívánom neked is, világ.” A világnak szerelmet, szeretetet kívánó költő felnőtt élete tudatosult súlya alatt roskadozva kapaszkodik a versbe: „Megtöretett lélekkel / versenyt nyívok, nyüszítek / kiebrudalt ebekkel / Megtöretett lélekkel, / akárhogy is: lennem kell, / meghalnék - szeretnem kell.” (Kis, szerelmes himnuszok VIII.)

Emberi kalandjai nemcsak a lélek; az esztétikum kalandjai is egyben. Kántor Lajos szép tanulmányaiban Szilágyi Domokos játékairól beszél. „Életműve nem tűri el a pozitivista, akadémikus közelítést; nemcsak élete, költészete is cáfolata minden akadémizmusnak.” Játszik mindig, mindennel, s a játék titokban komolyodott holt-súlyosság. „Címen, rímen, íme egy szálig / égő kérdőjellé válik.” (Az orrbavágás elmarad?) Csíki László is ezt emeli ki: „Meri és tudja levegőbe perdíteni a súlyos, a nagy dolgokat, magas talapzatra helyezni a banalitást.”

„KIT SORSA MEG AKAR TARTANI, SÍRIGLAN REMÉNYBEN ÉG EL”.

Illyés Kinga előadásában először lemezről hallottam az általam legnagyobbnak tartott Szilágyi-verset, a Bartók Amerikában felkavaró sorait. Király László „verskatedrális”, „esszéköltemény” megjelölése erre a versépítményre hangsúlyozottan érvényes. A megírás aktualitását a Bartók-évforduló adta, erkölcsi példáját Illyés gyönyörű Bartók verse (melyet 1955 októberében a Filmszínház közölt.) A vers lényege nem az, mi történt Bartókkal Amerikában, hanem a „fából faragott fájdalom / kőbe kalapált gyűlölet / allgero-barbaro jelen / ”, s a megismeréstől a fölismerésig a polifon álom, a jövő ötvöződik a meditativ kötőanyag („Dolgos állat az ember, / így bírja ki magát, / lesz még célszerű is / az agyontervezett

40