Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám - Csányi László: Jókai szerelmes estéje
nagy seb volt. Mindenki ette, falta, imádta a »költőt«, és mindenki fájva, kietlenül rossz szájízzel vette tudomásul, hogy ketté kell hasítani ezt a drága szent alakot, ahogy Jankó János rajzolta, s az egyik fele pörgekalapot, csipkés gatyát, és pitykés mándlit visel, a másik fele cilindert, frakkot fis lakkcipőt.” Köbben Jókusz-Mókusz maga is boldogtalan, az öreg házsártos feleség szánalmas kiszolgáltatottja, aki az Ottília-idillért is nagy árat fizet, majd a gyász fájdalmába öltözik: mi marad hát neki? „Az ünneplés az elementuma” - mondja a léleklátó Mikszáth, de tegyük hozzá, kárpótlás is, mert szíve mélyén mindig érzi, hogy valamit elveszített, valószínűleg még akkor, amikor Petőfi kitépte szívéből, s olyan megvetéssel, amire csak ő volt képes, Laborfalvi Móricznak nevezte. Az öreg Jókai újra meg újra megidézi Petőfi szellemét, nem úgy, mint Arany, aki „iszonyodva kérdi” a rettenetes halált, hanem a feloldozás reményében, emlékezések, regények lapjain roskadozva a veszteség súlya alatt. Közben azt is tudja, mert tudnia kell, hogy Victor Hugo méretű regényíró, de folyvást szerepet kell játszania, ő nem Jersey szigetének legendás száműzöttje, hanem Jókusz-Mókusz, akinek naponta meg kell jelennie a Tisza-huszár kétes szerepében, s a pitykés mándli mellett állandóan kezeügyében van a cilinder és frakk is. Hitte, többször is megírta, hogy „jó nemtője” mentette ki élete veszélyes fordulataiból, mégis úgy érzem, tragikus sors volt az övé. A „jó nemtő” mindig a könnyebb ellenállás irányába térítette, lett légyen szó szerelemről vagy politikáról, az ország sorsáról. Mindig csak haladékot kapott, de a kamatok őt terhelték. Közben növekvő társadalmi rangja, amit a főrendiházi tagság csak súlyosbított, megkövetelte adóját. S amikor az aggastyán megpróbál kilépni szerepéből, egy ország kapja föl fejét, mert mindenki úgy érzi, megcsalatott. Amikor minden szó „Magyarország sorsa” körül forog, a nemzet írója belehabarodik egy gyengécske színésznőbe, aki ráadásul zsidó is, „nagy darab zsidó leány”, hogy megmaradjunk a család szóhasználatánál. Senkinek nem jut eszébe, s a legtragikusabb, neki magának sem, hogy ez a szerelmes aggastyán boldog ösztönére hallgat, amikor szakít a hagyománnyal, s van bátorsága áhhoz, hogy egy végeredményben mégis csak gyanús hírű zsidó család lányával lépjen házasságra. A SZERELMES JÓKAI Ilyesmi azonban meg se fordul fejébe. Érzékei elhódítják, éppúgy, mint amikor partot ér Róza Kirké-szigetén. Pedig a csinos Bellában nincs semmi a démonból, józan, természetesen egy kicsit számító polgárlány, aki minden bizonynyal vonzódik is a daliás aggastyánhoz, s megérti, hogy a talmi színpad helyett az ország nyilvánossága előtt kell eljátszania a boldog feleség szerepet. Bár ez így nem is olyan biztos. Mert nem boldog akar lenni, hanem feleségként akarja boldoggá tenni a nemzet íróját. Itt azonban egy szexuál-pszichológiai kitérőt kell tennünk. Az ifjú Jókait a szó igazi értelmében elcsábítja Laborfalvi Róza, s ebben a varázslatban az öregedő színésznő, aki otthonos a szerelmi praktikákban, a kegyes 60