Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 4. szám - Tüskés Tibor: "Én ott vagyok honn ..." - Illyés tolnai évei

majd bezárkózása, a magány burkába való visszahúzódása. „Anyám elvált apámtól. Nem egymás miatt, hanem apám családja miatt váltak el - emlékezik vissza az író. - Anyám feljött Pestre, varrásból élt. Választhattam, hogy hova költözöm, a jómódú ozorai családhoz, vagy anyámhoz.” Amikor 1916-ban a szülők útjai szétválnak, Gyula az anyjával marad, és Pestre költözik. Az apát a világháború derekán behívják katonának. Amikor leszerel, ismét beveszi magát a pusztába, haláláig főjegyző öccse közelében, a Dombóvár melletti Tüskepusztán, a Dőry-féle bérleten szolgál: főgépész, „egyedül él, szomorúan, de kényelmesen”.

Tizenegy éves, amikor elhagyja a pusztát, és tizennégy éves korában költözik el Tolnából. E két időpont között formálódnak ki egyéniségének alapvonásai. A pubertáskori élmények megmozgatják a lelkét. De sajátos alkatát, természetét már a Puszták népe gyerekhősének arcáról is leolvashatjuk.

Nem csodagyerek, de koraérett, a középiskolában osztálytársainál egy évvel mindig idősebb. Az élmények, a benyomások, a különféle hatások hihetetlen bősége éri már igen korán. Minden bizonnyal nagy túlzás van abban, amikor magát „ólomagyúnak”, talajhoz kötött, nehézkes elméjűnek, az absztrakcióra, az elvont gondolkodásra képtelennek mondja, amikor a szellemi szárnyalásra való alkalmatlanságát hangoztatja. Máskor túlzott szerénységből lustaságát, lomhaságát említi, s azt a fogyatékosságát, hogy „rosszul szolgált veszélyérzete”, s hiányzik belőle a spirituális dolgok iránti nyitottság. Láttuk, már igen korán nyelveket tanul, viszonylag bő az olvasottsága, s iskolai bizonyítványai sem rosszak. Alkatának ezt a vonását talán azzal a megszorítással fogadhatjuk el, hogy szellemi igénye, gondolkodásbeli elevensége fokozatosan és nem robbanásszerűen jelentkezik, agya lassan és nem egyszerre nyílik meg az ismeretek számára.

Nem úgy, mint érzelmi világa . . .

Emlékezünk a jelenetre, amikor a kezébe kerülő Petőfi-kötet hatására fölkerekedik, és Rácegresről Sárszentlőrincre gyalogol. Hátgerincén érzékeli a világot. Az élményt testi, biológiai mélységeiben is átéli. Mámorítja minden gyorsaság. Megvetett lábbal nézi a mellette robogó vonatot: „Nagymama orrára húzta kendőjét, de én emelt fővel élveztem végig a pokolbeli dübörgés, a garabonciás vad szélroham, a fojtó, sürü füst, az ég-föld megrázkódtatásának kéjét.” Érzéki örömmel éli át az első fagylaltevést. Bőrén, zsigeteiiben érzi a kockázat veszélyét. Ujjaiban élvezi az írás és a rajzolás gyönyörűségét. Kényes orra miatt szellőztetési kényszert érez ... A Puszták népe tele van ilyen kifejezésekkel: „kéj”, „élveztem”, ,,érzékeny lélekkel”, „zsigeremben éreztem.”. Jól ismeri természetének ezt a tulajdonságát. Későbbi önmagát megidéző írásaiban is sűrűn találunk erre utalásokat. A Beatrice apródjai zenét hallgató, a táncoló párokat szemlélő hőséről írja: „Nem teltem be a jó érzéssel, amely a szememen át valósággal a bőröm alá áramlott.” Párizsban egy sötét, rosszul világított épületben dörrenést hall: „Tettem egy lépést, szinte bőrömön (a gerinc körülin) ízlelve meg azt az érzést, amikor az ember az egész házat elvinné fedezékül és támasztékul a hátán.” (Hunok Parisban). A szülőföldjére látogató íróról olvassuk: „Beteltem ezzel a légnemű világgal, ezekkel a köd go moly okkal. Orromba hiteles illatok szálltak, ínyemmel valóságos ízek beszélgettek: érzékszerveim tényeket közvetítettek.” (Ebéd a kastélyban).

Illyést nemcsak a világ érzéki megélése jellemzi, hanem az a képesség is, hogy benyomásait, hajdani érzéki örömét föl tudja idézni. Emlékező és megeleve-24