Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 1. szám - Bajomi Lázár Endre: A Fortissmótól a Jónás könyvéig - jegyzetek a "francia" Babitsról
a roppant vitatható megjegyzést, hogy „Ady a magyar Baudelaire”! Magáról a Jónás könyvétől azt mondja: „mélységesen jelképes tragikomikus eposz”, amelynek négyszáz verssorában „a homéroszi és shakespeare-i hangvétel a Zsoltárok meg a realista regény hanghordozásával vegyül”, majd megkockáztat egy (szerintem találó) megállapítást: „A rendkívüli stílusbűvészet révén minden verssor önnön tartalmának a pantomimje”. Végül így vall a műfordításáról: „ . . .megkíséreltem magának Babitsnak a fordítástechnikáját alkalmazni, hogy visszaadjam szótagról-szótagra a nagy magyar költő lírai hanglejtését és szándékát.” Nos, milyen eredménnyel vívta meg Ábrahám Miklós vakmerő viadalát? Egyetlen szóval válaszolhatok: meglepővel! Eleddig két nagy eseménye volt a háború óta folyó (frontáttörést máig sem hozó . . .) ütközetnek, amellyel a méltatlanul mellőzött magyar líra olykor-olykor megkísérelt betörni abba a várba, melyet maga Pierre Seghers, a jeles költő és a még kiválóbb költő-kiadó, a háború után így jellemzett: „Senki sem tagadhatja, 'hogy Franciaországban a jelenkor idegen költőit csak néhány beavatott ismeri. Akár a kíváncsiság, akár a közvetítők hiányával vagy az örökösen visszatérő rossz kifogással („a költészet lefordíthatatlan”) okoljuk is ezt, tény az, hogy a franciák nagy része, még a műveltek is, sokszor szigetlakónak látszanak .. 1955-ben, József Attila születésének ötvenedik évfordulója alkalmából, huszonnyolc francia költő adózott tisztelettel a magyar költő emlékének az Hommage á Attila József par les poétes frangais című kötetben, amelyről annak idején azt írtam, hogy „az egyes darabok egyenetlensége, a sokhangú hangszer olykor zavaróan kakofónikus zörejei, némely fordítás, illetve az adaptálás döccenői szabadabb sorlüktetése, gyérebb rímzenéje, merevebb vagy oldottabb formája, laposabb, prózaibb vagy körülírásoktól terhes sorai ellenére a kötet így is sok nemes erőfeszítéssel, virtuóz leleménnyel, melodikus megoldással ékeskedik”. A második nagy esemény a már említett 1962-es monumentális Gara-féle antológia volt, amelynek némely gyengéjét és sok-sok érdemét elég bőven ecsetelte a korabeli kritika. Közben sok, nem jelentéktelen vállalkozást láthattunk (némelyiket, a régi Babits-fordítások kapcsán már jeleztem), köztük olyan nagyot akaró lendületet is, mint Az ember tragédiája (Rousselot, 1966), Az Apostol Gaucheron-féle átültetése (1975), a János vitéz (Pődör-Anne-Marie de Backerféle tolmácsolása, 1980) és a Csongor és Tünde (1980) Roger Richard készítette műfordítása, melyeket, reméljük, egyszer még alaposan méltat majd a kritika ... A fentiekből kiderül, hogy Ábrahám vállalkozását is eseménynek érzem. Ami a meglepetést illeti, e jelzőm arra vonatkozik, hogy egy nem „profinak” elkönyvelt, sőt műkedvelő-gyanús orvostudós ilyen erőmutatványokra képes. Ellentétben a mai francia műfordítás vezérelveivel, jobban mondva kénytelen-kelletlen gyakorlatával, ez esetben a műfordító az eredeti páros rímes formában adja vissza Babits ötös és hatodfeles jambusait, mégpedig ugyanolyan lazán rugalmas alexandrinusokban, mint amilyen szabadon játszanak a magyar poéta jambusai. Ekkora gúzsbakötöttség teljesen szokatlan a mai francia műfordításban, és még meglepőbb, hogy ez a ragaszkodás az eredetihez nem jár (mint általában még a legsike- * 22 * Seghers véleményét abban a tanulmányban idéztem, amelyet József Attila franciául címmel a Csillag 1956. márciusi számában közöltem.
