Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Takács Lajos: Földrajzi nevek és a néprajzi kutatás

leges és az egyik birtokhoz sem tartozó földrésznek, és ezt a semleges státust még az olyan hatalom is, mint a török, jól ismerte, azt jól mutatja az is, hogy a török időkben, amikor a meggyilkolt vagy az elhalt személyeik után vérdíjat kellett fizetni, és a gyilkos nem került elő, úgy azt annak a falunak kellett megadni, amelynek a határában történt az eset, az efféle kötelező vérdíj fizetése alól egyetlen kivétel volt csak: akkor, ha az eset a határon, azaz semleges területen történt, ill. a halottat ide temették.

Az egyik példa, amit erre idézünk, éppen Tolna megyéhez kapcsolódik. 1734- ben Szakályon vallotta az egyik tanú, hogy a határ tart „az temető helig, az hol el vagyon temetve egy ember,... mely ember - mint értesülhetünk - azon okból temettetett oda, hogy a vér bírságot se Szakáli Lakosok, se pediglen Csemődiek - azaz az akkori két szomszédos falu - a töröknek nem akarták meg adni és az határok között érvén a halál - tudniillik az említett személyt - ők a határok Megyéjére temették.. ,”24

Még világosabbá válhat mindez a Fejér megyei Bőgődön 1719-ben tartott kihallgatás egyik tanújának szavaiból, aki elmondta, hogy a török időben egy agyonvert embert „oda a határhoz - melyet a tanú meg is mutatott - közel temették, a vigre, hogy az Török, az Vir bírságot Senkiiül meg ne vehesse, mivel - mint magyarázta - olyan törvénye volt a töröknek, hogy akár kit az határon temettenek meg holt embert, attul büntetést nem vett”.25

De tegyük hozzá, hogy nemcsak a töröknek volt ez törvénye, hanem olyan egyetemes európai, sőt azon is túlnyúló szokás volt, melynek első nyomait: a határ tiszteletét, mely szerint azt szentnek, sérthetetlennek tartották, már a keltáknál és az etruszkoknál is felfedezhetjük, majd annak továbbélését a római korban és utána az európai kultúra széles területén is megtalálhatjuk.26 A határra való temetkezés is tulajdonképpen e határtisztelettel függött össze, hiszen a sír a legtöbb nép szemében szent és sérthetetlen volt.

A kereszténység elterjedése viszont azokban a hiedelmekben és szokásokban is, melyek a határhoz kapcsolódtak, változást hozott. Ezeknek egy részét, mint a régi pogány világ tartozékát, az új vallás elvetette és üldözte. Ugyanakkor a határ különleges jellegét, amely birtokon, sőt törvényen kívüliséget biztosított, megváltoztatni nem tudta. S mivel itt, a hiedelmek szerint nem érvényesülhetett a földi hatalom és az ezt alátámasztó hitvilág, természetszerűleg a másik, a régi pogány hiedelmeknek válhatott lerakodó helyévé, bástyájává. A régi hitnek sok megvetett emléke, töredéke így kapott itt némi menedéket. Ezért is a középkorban, amikor a régi vallásnak még több eleme élénkebben élt, a határokon több helyen is feltűnt a régi vallásra utaló olyan helynév, mint a bálvány. S ha még nem tudjuk is pontosan megállapítani, hogy mi rejtőzik e megnevezés mögött, az valószínű, hogy valamely hagyományos, pogány sírjel. Szabó István „A középkori magyar falu” című könyvében egy sor ilyen határjelről tett említést.27

A határjelekhez kapcsolódó régi hagyomány szívós továbbélését újabb kori adatokkal is igazolhatjuk. Az egyik 1672-es határper anyagában, amely a Komárom megyei Tömörd és Mocsa közti határszakaszt volt hivatva tisztázni és meghatározni, többször is emlegetnek ilyen elnevezésű határjelet, mint: kiibálvány és bálvány £«.28 Bikolyban pedig az egyik határjelet egymás után furott kő, írott kő, ill. bályván kü vagy csak egyszerűen „bálvány” néven emlegették.29 1745-ben a Veszp-59