Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Takács Lajos: Földrajzi nevek és a néprajzi kutatás

S hogy e kötetnek végül is mi a jelentősége, tudományos haszna, azt lehetetlen lenne most röviden meghatározni. Mindez majd a munka során válik világossá, amikor e pompás anyagot más és más szempontból az egyes tudományszakok bevonják a feldolgozásba. Mert ezzel az anyaggal dolgozni fognak a nyelvészek, a helytörténészek vagy a földrajzkutatók és néprajzosok, azaz mindenki, aki e megye múltjával kíván foglalkozni. S hogy e kutatásnak és értelmezésnek milyen sokféle lehetősége adódhat, arra még utalni is nehéz lenne. Az erdő- és vegetációtörténet az idevágó nevek feldolgozásával például a hajdani táj arculatának megrajzolásához járulhat hozzá. De ugyanúgy ezt teheti teljesebbé a lápvidék hajdani szakkifejezéseinek gondos számbavétele és értékelése (pl. ásvány, hókony, dongóiét stb. szavak révén).

De kiindulópontot találhatunk a régi állattartás egyes jellegzetességeinek bemutatásához is éppúgy, mint a 17. századtól megerősödő allódiumok tevékenységére és tájat átformáló működésére is.

Ez utóbbiakra néhány rövid példát is említenénk. Bővebben szeretnék viszont foglalkozni a kultúrának azon szférájába tartozó helynevekkel, melyék kutatása ez ideig még nem sokat haladt előre, a régi hiedelmekre és szokásokra utaló névanyaggal. Nem azért, mintha e területet tartanánk a legfontosabbnak, hanem inkább azért, hogy megmutassuk, a hajdani életnek talán a legnehezebben megközelíthető területén milyen fogódzókat nyerhetünk a földrajzi nevekben, amelyek napjainkig fennmaradtak.

Mielőtt azonban ezt tennénk, néhány olyan adatot említenénk, melyek az elmúlt idők állattartásának és allodiális gazdálkodásának némely vonását idézik fel. Ilyen helynévi kifejezés például a förtéles szavunk, melyet Regölyben (15/84) rögzítettek, és amely - mint többek előtt ismert -, a förtés változata, amely a fért igetőnek a származéka, melyből a fetreng, fürdik, fürdet vagy a förtelmes stb. szavunk is eredeztethető. Jelentése hasonló a kátyú, tóka, kopolya szavainkhoz, keletkezése viszont a hajdani, erdei, rideg disznótartással függött össze.

Az elmúlt századokban az állattartás módja lényegesen különbözött attól, mint ahogy azt ma megismerhetjük. De különösen eltérő volt a disznó tartása, melyet télen, nyáron a szabadban, főleg erdőkben tartottak, ahol e mohó állat a füvet, gyökereket, magvakat éppúgy megette, mint a kisebb állatokat, csigákat, ősszel pedig rendszerint olyan makkos erdőkbe hajtották, ahol jól meghízhatott, és hízottan itthon, vagy külföldön értékesítették. Míg a kereskedelmi utak ki nem épültek, az olyan állat jelentette a fő kereskedelmi cikket, melyet saját lábán is el tudtak hajtani. Ezek közé tartozott a sertés is, amelyet hatalmas kondákban ezer- és ezerszám hajtottak Sopronba és Bécsbe, ahonnan az Ausztria egyéb városaiba is eljutott.

De a Dunántúlon nemcsak a hazai nevelésű disznóknak kellett megélniök, hanem annak a nagyszámú állatnak is, amelyet Szlavóniából tereltek Bécs felé. E nagy disznófalkáknak éppúgy, mint a hazai nevelésű állatoknak, a Dunántúl makkos erdeiben meghatározott irányú hajtó-útjaik alakultak ki, melyek részint a Balaton nyugati, részint az északi partján húzódtak, megfelelő pihenő- és etetőhelyekkel. Etetőhelyül többnyire makkos erdők szolgáltak, ahol az állatoknak hatókat is alakítottak ki, vagy természetes forrásokból vagy mesterséges árokból, gödrökből, melyeket az esővíz töltött meg. Ezeket az itatógödröket tágították aztán

54