Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Takács Lajos: Földrajzi nevek és a néprajzi kutatás

a disznók túrással, heveréssel és fürdéssel. Innét kapták a vizesgödrök a förtés, azaz a disznófürdető nevet, melyek a 16. századtól kezdve igen széles körben nyomon kísérhetők, főleg a makktermő erdőkben. A förtéles helynév tehát a hajdani, rideg sertéstartásnak egyik, helynévben is megrögzött alakja, mely önmagában is képes a korábbi századok állattartó viszonyait felidézni.

Némileg hasonló ehhez a göböllyel összetett helynévi adatok tanulsága. Azért némileg, mert göbölyt azok az uradalmak is neveltek, melyek gazdasága és szervezete a 18. században erősödött meg, és amelyék némelyike uradalmi keretben göbölyhizlalással is foglalkozott. Ettől a viszonylag új, és formájában is más göbölytartástól különböző az a hagyományos és többszáz éves múltra visszatekintő göbölytartás, amely főleg az Alföldön, a Duna-Tisza közén bontakozott ki, ahonnan aztán különböző útvonalakon hajtották ezt az értékes húsállatot a nyugati piacokra. Az egyik fő útvonal éppen a Dunántúlon keresztül vezetett, mégpedig átkelve a Dunán vagy felfelé, a Duna mellett hajtották az állatot Buda-Komárom -Sopron és Bécs felé, majd onnét tovább egészen Münchenig, Strassburgig; vagy délnyugatnak Légrád irányában Velencéig és más olasz városokig. Nos, az olyan fontos átkelőhelyen, mint amilyen Dunaföldvár, a göbölyállás helynévnek valószínűleg ez az ökörhajtás alapozta meg kialakulását és biztosította megmaradását (22/57), amit aztán a későbbi uradalmi göbölynevelés segített fenntartani.

Az uradalmak gazdasági és állattartó tevékenységének egyébként több más helynévi adata is van. A marhatartásnál maradva, mindenekelőtt a csira istállót és a csira kutat kell megemlíteni, melyek közül az előbbi nem kevesebb, mint öt helységben vált helynévi elnevezéssé és amely az uradalmak tejgazdaságának nyomait viseli. (Ozora 3/7, Iregszemcse 8/110, Regöly 22/119, Szakály 27/95, Medina 90/54.) A TESz 1785-ös adata ugyan e csira szavunkat „lefelé álló szarvú szarvasmarhá”nak értelmezi, majd a 19. századi adatok szerint a szó „kicsiny, vöröstarka” marhát jelöl, de történeti adataink valamivel korábbról is egyértelmű jelentését adják, és ez a szilaj marhától küllemében is eltérő, tejelő marha. Az egyik 1751-es berzencei adat már urasági „csira gulás”-ról szólt, akit megzálogoltak.1 1763-ban a megyei bizottság Kaposváron vizsgálatot folytatott egy hatalmassági ügyben, amikor is „feles Csira Marhákat” a szomszéd földesúr területére hajtottak. Az állatok gondozóját később „Svajtzeresnék” nevezték.2 1774-ben pedig Lébényszentmiklóson egy tilos rétről esett szó, amelyen mint az egyik tanú elmondta, „az Uraság Csira Tehenei” legeltek. Ugyanezt egy másik tanú úgy fejezte ki, hogy a réten „az Uraság Fejős Tehenei jártak”.3 Világos tehát, hogy a csira kifejezés elterjedése az állatok fajtaváltozásával volt összefüggésben, és a szó az új tejelő marháknak vált speciális jelölőjévé. Ezt megerősítheti az is, hogy az uradalmakban azóta is él e kifejezés és nem egy helyen a tehenest csiráinak, a tehénistállót pedig csiraistállónak. nevezték.

Az allódiumok gazdasági tevékenysége egyébként sok más földrajzi néven is nyomot hagyott. Itt csak röviden utalnánk a magtár vagy granárium elnevezésekre, melyek a 18. századi gabonatermesztés fellendülésére emelt tároló építménydknek a neve, s amelyek közül nem egy ma is fennáll és működik. E század elején egyébként még az olyan fejlett uradalmakban, mint a Festetitsék tolnai majorsága, még csak vermekben tárolták a gabonát. 1744-ben pl. nem kevesebb, mint 76 vermet ásatott a tolnai tiszttartó.4 E század második felében viszont már itt is kezdték a nagyméretű tárolókat, a magtárákat építeni.

55