Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Herczeg Géza: A kancellár és a kapitány

A december 8-án sorra kerülő második találkozón Széchenyi memorandumát, az igazi alkotmányosság kérdését kellett volna megvitatni. Erre az alkalomra Metternich felfüggesztette a kancellár-kapitány viszonyt. Két mágnás, azaz két egyenrangú fél beszélgetett egymással. Ha ez valóban így lett volna, Széchenyi is kereken megmondhatta volna véleményét: ő a haladás, az alkotmányos monarchia híve, partnere pedig - bármi szép szavakkal dicsérje is az inkább bírálandó 800 esztendős alkotmányt - valójában az önkényuralomé, amit az országgyűlések megtartásának fügefalevelével leplez. Ezt azonban Széchenyi nem tehette, mert a látszat dacára nem a mágnás szólt a mágnáshoz, hanem a kapitány a kancellárt, a mindenható minisztert akarta megnyerni a maga számára. „ ... ha én ezt az embert fokozatosan rábírhatnám, hogy a fövőben ő is.. . az én eszményem érdekében dolgozzék!? ...” - árulta el az igazi célt a Napló november 13-i bejegyzése. Ez a lehetőség megért némi alakoskodást, hízelgést, az igazi elgondolások gondos és tetszetős tálalását, annak minden nyelvbénító kényszere dacára.

Naivitás? Széchenyi bizonyára nem hitte, hogy Metterniohet egy liberális, alkotmányos monarchia hívévé változtatja, de abban igenis reménykedett, hogy a magyarországi viszonyok reformjának szükségességéről meg tudja győzni a kancellárt, hiszen - legmélyebb meggyőződése szerint - ezzel a Birodalom erősödött volna, a kancellár műve szilárdult volna meg.

A második beszélgetést azonban a kancellár egészen más irányba terelte. „A császár haragszik Önre. Én mentegettem Önt. Vonuljon vissza. Mind a két párttal meg fog hasonulni. Rossz karriert csinált, de mindenre igényt tarthat még”- jegyezte fel az egymást váltó fenyegetéseket és ígéreteket a kapitány. Azt mondta- így Metternich -, hogy „ . . . azok közé az emberek közé tartozik, akik erős tettvágyat éreznek magukbart és akik nevüket szívesen hagyományoznák dicsőséges módon az utókorra. Ennek érdekében olyan szerepet vállalt, amely bizonyára nehezen teljesíthető, de amely jelentős eredményeket helyez kilátásba. Én azt válaszoltam erre, hogy szavait akarata hü képének elfogadni kész vagyok, de éppen ezért előző kijelentésemet nagyon találónak tartom, nevezetesen, hogy elveszett ember. . . Vagy engem árül el, vagy barátainak árulója, végeredményben saját magának is árulója lesz ■ ■ ■” (Vagyis: a kancellár szerint a meddő ellenzékiség és a kormány feltétlen támogatása között nincs járható harmadik út. Aki ezzel próbálkozik, saját vesztébe rohan.) „A három órás beszélgetés után - írja Metternich- nagy felindultságban vált el tőlem és nagyon levert hangulatban.”

A találkozó tehát nagyjából úgy zajlott le, mint az előző és a kapitánynak még kevesebb alkalma volt arra, hogy álláspontját kifejtse. (Az agyonbeszélés a hatalom régi, jól bevált módszere, mely azóta sem ment ki a divatból. Németh László is tapasztalhatta, amikor másfél évtizeddel Széchenyiről szóló könyvének megírása után az Akadémia utcába kérették, hogy a hatalom akkori megszemélyesítőjének - minő véletlen! - éppen háromórás monológját végighallgassa. „Égy beszélt velem, mint egy gyerekkel, akit az elemekre kell oktatni, s én is kezdtem úgy hallgatni, mint egy gyerek, akinek fogalma sincs, mi van előtte... Én a beszélgetés vége felé próbáltam egy-két percre szóhoz jutni. »Ne mondja« - nézett rám, mint aki hajlandó elnézni azt a gyengeséget, hogy jelenlétében beszélni akarnak .. .”)

5°