Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Herczeg Géza: A kancellár és a kapitány

gában, pályafutásának delelőjén áll, műve rendíthetetlennek látszik. A Jövő - a kapitány - viszont még nem tud mire hivatkozni, igazi alkotások nem sorakoznak mögötte, a magyar tudós társaság terve is csak ezután fog szilárdabb alakot ölteni. A nagy összecsapásra tehát nem kerülhet sor, az igazi - a színpadon meg nem eleveníthető - drálma a kapitány bensőjében játszódik le a mondandó és az elmondható között és ez az, aminek a rekonstruálását megkíséreljük.

„Mi ellentétes hitvalláson vagyunk.. .” - írja a találkozó után. Legmélyebb meggyőződését tehát nem fejtheti ki jóindulatú kozmetikázás nélkül, mert különben elvesztené a párbeszéd folytatásának, a Hatalom befolyásolásának lehetőségét. Nem lehet tehát egészen őszinte és ez a körülmény bénítóan hat a nyelvére, mert több gondot kell fordítania gondolatainak a kancellár számára tetszetős vagy legalábbis elfogadható „csomagolására”, mint magúikra a gondolatokra. Kezdeti lendületét hamarosan elveszti, s a kancellár, aki egyébként is megszokta, hogy ne ő hallgasson másokat, hanem őt hallgassák, átveszi a szót és valósággal agyonbeszéli. „Kezembe vettem a Resolutiót (ti. az országgyűlés kívánságaira adott és nagy felzúdulást kiváltó uralkodói leiratot) - írta Metternich - pontról-pontra végigvettem vele és annyira elhallgattattam, hogy azzal a nyilatkozattal távozott, mely szerint úgy találja, hogy teljesen igazam van.”

A Hatalom azt hitte, meggyőzte partnerét, pedig csak belefojtotta a szót. Amikor kiderült, hogy az állítólagos meggyőzés mégsem sikerült teljesen, a hatás elmaradását annak tulajdonította, hogy Széchenyi, klubjába visszatérve, a rossz barátok befolyása alatt újból megváltozott. A besúgók gyorsan és pontosan jelentették, hogy a kapitány mikor és kivel beszélgetett.

Felesleges bizonygatni, hogy nem erről volt szó. A kapitány először is saját hallgatását magyarázta meg. „Miért lehet az igazságot csak alkotmányos országban napvilágra juttatni?” - olvashatjuk a Naplóban. „Mert más országban az egyik rész beszél és ítélkezik, a másik rész hallgat.” Az ítélkező bíróval szemben nincs ellenvélemény. Hiába a különleges alkalom és a kivételes helyzet, valójában mégiscsak a Hatalom képviselője és a hatalmon kívül álló találkozott egymással egy, az alkotmányosság látszata ellenére lényegében önkényuralmi rendszer keretében. „Fogalma sincsen a vitatkozásról” - írja bosszúsan Metternichről, közvetlenül a beszélgetés után -, mert még azt sem mondhatta el, hogy „nézeteik több dologban egyeznek ...” A kancellár azonban nem is akart vitatkozni, nehogy szembe kelljen nézni magabiztosságát, fölényét veszélyeztető tényékkel, nézetekkel és éhhez az agyonbeszélés módját választotta.

A kapitány - mielőtt még barátaival beszélt volna - azon melegében megkezdte naplójában a kancellárhoz intézendő memorandumának megfogalmazását, hogy legalább megírja azt, amit nem mondhatott el: „Főméltóságú Uram! Minden baj, amely az országgyűlésen máris jelentkezik, s ami még nagyobb s a végén veszedelmesebb lehet: a kölcsönös bizalom hiányából ered és a félreértésekből, melyek csak akkor szűnhetnek meg, ha az ember kölcsönösen és nyugodtan meghallgatja egymást ...”

Ha félreértést mondunk, az egyetértés lehetőségére gondolunk. A memorandumnak bizonyára több fogalmazványa készült el, de a végleges, a ténylegesen elküldött változat a bevezető udvariassági formula után a Napló gondolatával indít: „Nem tagadható, hogy a világban számtalan sok baj oka nem más, mint

48