Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Bakonyi István: Pákolitz István lírája a 70-es években

kiválthat. Az „Egyedül ugyanis nagyon unalmas az ipiapacs” újra köznyelv és líra határát érinti, no meg társtalanságot jelez. Hasonló közéleti fogantatás jellemzi az emberi kisszerűséget, a kispolgári mentalitást máskor is nagy kedvvel célbavevő Pákolitz több versét. (Üdvözlet, Tempózó). Az ilyen művekben, persze, hiába keressük a „hagyományos” lírai élményt; nem a katarzis a befogadó törvényszerűen bekövetkező állapota, hanem a színvonalas paródia kiváltotta természetes reakció. Másutt nem lép túl a glossza ismérvein (Inkább), de ugyanitt erénye, hogy nem tetszeleg a „magas költészet” alkotójának szerepkörében. Nagy értéke Pákolitz alkotásainak, hogy a sokszínűség nem csap át modorosságba, útkeresése nem tanácstalan útvesztésekbe.

Kalandozik aztán a múltban is. Ez főleg az Otthonunk című ciklust jellemzi. Egy-egy figura villan föl a gyerek- és ifjúkorból, Paks emlékeit idézi, majd Pécs, az állandósult szűkebb haza jelent számos forrást. A ciklusból talán a Látogató a legsikerültebb vers, szép mű a múlt élő emlékeiről, s általános mondandót közlő verssé „a halálon inneni föltámadni-akarás” kimondásával válik. Ugyanezt a Barbakán szövegében, túl Borsos Miklós kiváló Janus Pannonius-szobrának fölidézésén :

„Cimbalomhangú vers pendül a koszorútlan költő bronz-a)kán”.

Soroljuk még ide a Varga Imre Kodály-szobrához írt jelenvalót, s bizonyíthatjuk, hogy az egyetemesség szoros kapcsolatban áll a szűkebb haza kifejezésével. Hasonló erőt és némi fennköltséget mutat a Rang. Ezúttal nem ironizál vagy gúnyol, hanem komorabb elmélkedésbe bocsátkozik. S amit verse vezérlő tárgyául kijelöl: „Nem elsőszülöttség, / de megszenvedés jogán / az emberi alkotás rangját.” Valami magasztosság van a Nő, virággal soraiban is. Nem ünnepi köszöntő, hanem a nő emberi teljességét, biológiai és szellemi létének összességét, az „értelmesen-szép emberi életet” biztosító humánus lényt mutatja meg. Helyenként közhelyekre is lelünk („rendíthetetlen nyugalommal az örök időben”, vagy „ő az örök folytatás”), de a kivételeket ellensúlyozza a képgazdagság, a kifinomult nyelvezet. A finomság tömörebben jellemzi a futam emlékezetes sorait: „a Szamos-parti liget / sűrű smaragd lombjaiban / nemcsak magyarul / románul / tótul / svábul / zeng a dal / hanem mindenek fölött / fülemüléül”.

Manapság nem ritka, hogy költőink alkalmi jellegű, például különböző évfordulók előhívta versekkel is föltűnnek. Pákolitz Exodusa Berzsenyi Dániel életművének a közelébe viszi az olvasót, a kort is hűen vázlatolja. Méltó párja a Csontváryt idéző Posztumusz-üdvözlet. Berzsenyinél a provincializmust jogtalanul hangoztatókat tűzi tollhegyre, Csontváry kapcsán a zseni és kora konfliktusaira utal. „Lidércfényü csillag riadt sorsom fölött ég J Cédrus-magányomhoz zarándoklók örökké”. Nem kétséges, hogy örökérvényű dolgokról szól itt a költő, esetleg korunk jellegéből fakadó kérdésekre is választ keres.

A cselekvést, a társadalmi aktivitás áttételes formáit igényli Pákolitz István. A Vargabetűkben még egy életpálya kacskaringós vonalát rajzolja meg sok mesével, annak is bizonyítására, hogy az alkotás sosem hiábavaló. A Folyamatos című versben már céljai határozottságára utal: „A szélmalom / elleni harcról aligha

44