Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám - Bakonyi István: Pákolitz István lírája a 70-es években
Néhány helyen maga a költő is támpontot ad alkotói módszerének jobb megértéséhez. „Nincs többé fegyelem se törvény: szüntelen önmagad tükrözöd.” (Varázslat) Az önkifejezés, az önmegvalósítás persze nem lehet új vonás egy megállapodott korú és pályája csúcsai felé járó lírikusnál. Ugyanezt állíthatjuk „az ihlető Varázslat” ősi szerepének idézésekor. S hogy e szemléletnek mi a háttere, a Szeptemberből láthatjuk. Itt azt az állapotot rögzíti, ami lényegében ott van a helyenként álarcként megjelenő játékosság, szókimondás, harsányság mögött. Megmásíthtatlanul elénk áll a valóságot átélő s azon fölülemelkedni tudó költő. „Merénylet készül ellenem. Bevárnám vitézül, de nincs fegyverem. Korán besötétül. Maradj velem.” Ezek a sörök nem ütnék cl a kötet jellegétől, mert az korántsem egynemű; rendkívül sok hangot próbál a szerző, sokféle stílus, téma keveredik a versekben. Szervesen folytatja tehát Pákolitz azt az utat, melyet igazából a hetvenes évékben kezdett járni. Nem hiányosság ez, hanem a továbbra is kísérletezni tudó és akaró költő egyik részeredménye. A Kései című műben például pajzán és szókimondó elemek mellett ilyen képet találunk: „Dérezüst-csipkés keszkenőt lenget / a víz, a hegy, az éj. / El-eljátszódó árnyalatpompa: / ragyog-remeg a kék.” A zenei hangulatot ellensúlyozza aztán, de aligha érezheti bárki is, hogy a két „véglet” szervetlenül kapcsolódna egymáshoz. Szóltam már a hétköznapi élet Pákolitz István által sűrített részecskéiről. így jelenik meg az állatvilág is verseiben. (Metszet, Dal, Emlékeztető). Többször nem is akar túllépni az életkép műfaján, sosem érzékel az olvasó erőltetett pedagogizálást. Az Átalakul című versben viszont a „gólyaláb .. . mankóvá kopik”, vagyis értékcsökkenést ír le a költő. Fanyar befejezésében mondja: „Ha ki ráfanyalodik, ' elsántikálhat vele / kopogva / a kanördögszagú pokolba.” Ide kívánkozik egy megjegyzés, mi szerint Pákolitz lírájával kapcsolatban sokat emlegetik manapság a csúfondáros és groteszk elemek túlsúlyát. Hozzátehetjük, hogy mindez egyesül egyfajta - ma egyébként divatos - fanyar és makacs „költészet nélküli költészettel”. Nem behódolás ez a divatnak, hanem egy sokágú líra egyetlen pólusa. Iróniája pedig nemcsak a külvilágra irányul, hanem az írói-költői munkára is: „ . . . egy kétbalkezes manusz / valami íróféle vagy mi a franc ..(Csuka-les). A Kutyabaj-cúdus bevezető gulyás-dala népköltészeti hatásokat is ígér. Aztán mégsem az dominál benne, hanem a groteszk. (Más kérdés, hogy a folklór és a groteszk nem föltétlenül idegen egymástól!) Az Ezerkilencszázkilencven Örkény István egyperces novelláinak hatását mutatja, „fekete humora” még döbbenetét is 43
