Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Horváth Béla,N.: A hűség költője

A motívum tartalmának mélyülése, gondolati és lélektani árnyaltsága felfedezhető az újabb versekben is. (Csöndeltessék, Ma is). A fák már nem az értelem szigorával megőrzött, kimerevített jelképek többé, hanem a költői személyiség fogódzói, belső tájékozódási pontok.

Tamás Menyhért verseiben hitvallásszerűen fogalmazódik meg az elkötelezettség. Felvállalja a tevékeny költő szerepét, ahogy a Nagy Lászlónak ajánlott versből is kitűnik: „Kivágom az ecet fákat - hévül cserződik a bánat.” (Kivágom az ecetfákat). A hit persze nem jelent illúziót, a költői elszántság nem fedi el a „vereségeket”, a „törvénytelen törvény” szigorát, az elanyagiasodást. Világszemléletének összetettsége - már a korai versekben is észrevehetően - az ellenpontozó, meditativ szemléletben tárgyiasul. Az „elprédált emberség” tragikus végkövetkeztetéséhez a „tisztesség hátszelét” parancsolja. (A toronyőr). Az értelem dacol a beidegződésekkel, a keserves történelmi tapasztalatokkal: „a vereség csak akkor szégyen, / ha minduntalan tagadjuk, / takargatni is magunkkal akarjuk.” (Tükrök) A megszenvedett tudást, a szigorú mércét, a személyes valóság mozzanatait, keserveit feltáró művek, s a történelmi viharokból, útvesztőkből leszűrt számvetések hitelesítik. Nemzedékének, a „beesett mellű fiúk seregének” életérzésével is szembenéz. (Ezért küldettünk forrásainkhoz). A világra csodálkozás ifjonti gyönyörűségeit, a teremtés játékosságát birtokolták, s kiábrándultsággal, az álmokkal való egyezkedéssel fizettek. Tamás Menyhért tudja, hogy a „szálfának maradt gerincek” megroppantak, s a sorokból elmaradtak a „roggyant térdűek”, a „kétarcúak”, de hiszi, hogy „amennyivel megfogyatkoztunk, annyival lettünk többek”. Ez a „mégis”-erkölcs, a lét törvényének józan felismerése, s a hit tisztessége ad értelmet a küzdelemnek: „hűségemet / át kell vinnem”. (Mindig-soha). Ez az ars poetica „sorsodzi’k” a megrendülés verseiben. S önmaga újjáteremtésére ösztönzi a keserű tapasztalat is: „a szép versek kora lejárt, hova tovább a jó verseké is”. (Minthogy).

Tamás Menyhért költészetóndk sajátossága - ami egyben mai líránkban elfoglalt különös helyére is utal -: versvilága s műveinek nyelvezete. „ .. . lélekellátód? - ütött szíven Kiss Lőrinc kívánalma. Mennyire súlyos kívánalom, milyen tömör és sokatmondó kép: láttató. Miért nem ezeket a szavakat tartotta meg a köznyelv, miért nem ezekben keresem én is az érzékletesebb megjelenítés lehetőségeit?” - villan a költői felismerés a magyar nyelv elfelejtett, eltemetett értékeinek döbbenetén. (Vigyázó madár). Kétségtelen, Tamás Menyhért különös gonddal válogatja szavait. Rég múlt igemódokat, időket, archaikus szavakat sző össze modern verssé. Az asszociatív költészet különös formáját valósítja meg. Nem a merész képkapcsolások, látomások tartják feszültségben verseit. Művei tanúsága szerint egyébként sem híve a szürrealisztikus kép-, hangulatorgiának. A képgazdagságot a többértelmű, intellektuális telítettségű motívumok, reflexiók pótolják. A konkrét jelenségvilágra - többnyire a személyes lét mozzanataira, tárgyiságára - épülő visszafogott, ám tág gondolatívű asszociációs szerkesztésben nem nehéz felismerni a csodált példát, a folklór kifejezésmódját. Életélménye, a varázsos székely kultúra sugárzik szavaiból. Kifejezései láttatóak, többrétegűek, hisz a jelek mögül gyakran fölsejlik valamilyen folklorisztikus képzetkor. Anyja egy helyütt így jellemzi bánatát: „erősen fáj a lelkem... mintha kővár omlott volna reá”. (Vigyázó madár).

39