Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Horváth Béla,N.: A hűség költője

már az első verseknek is tárgya s egyben alapmetaforája az emberi lélek. Tamás Menyhért gyakran faggatja mélységeit. Ez a költői szándék és világértelmezési mód az önvizsgálat igényében jelentkezik egyfelől. A vállalt személyesség - és bizonyos fokig szerep - annak a költői igénynek reprezentatív foglalata, amelyet egy gyakori motívum, a hűség jelez. A lélek tisztasága és tükrének tartós homálya mint vetület, így kap versvilágában különös értelmet, s ettől hiteles a költői törékvés: ,,Hogy mindig szembe J Nézhessek arcommal.’’ (Megtelepszem hát).

Költőeszményétől, hihetőleg, mi sem áll távolabb, mint a prófétikus szerep kisajátítása. A hangsúlyozott tisztaságigény, a hűség mint vezérmotívum tehát nem valamely ostorozó magatartás vetülete, hanem olyan idea, amely az emberség elidegeníthetetlen része. Csak így vállalhatja önmagát, s így szembesítheti a tapasztalati valóságot az emberi teljesség iránti elkötelezettséggel. S ez a költői szemlélet sajátos színezetet kölcsönöz azoknak a jelképeknek, amelyek többértelműségükben újraformálódva, jellemző emberi magatartásokat példáznak. Mikes alakja a magyar tudatban a nemzet iránti hűség jelképe. Az egyedül is megmaradás, a hűséget halálig vállaló, önpusztító magatartás jelenik meg a Zágoni levelekben. A megtartott eredeti formából, a játékos mesélő kedvből áttűnik a „feketülő gáncsos idő”, a belső fogyatkozás tragikuma. Tamás Menyhért bőven él más, kollektív eszmeiségből táplálkozó jelképi formákkal. A bibliai megváltás-, elárultatásmotívum (Zágoni levelek, Mindig-soha) az erkölcsiség két pólusát jelzi. Ikonografikus tömörségű versében alig kitetsző iróniával illeti az értékrend bomlását, a lator és a Krisztus-szerep felcserélődését: „És a latrokról mi hír? Akárcsak köztesük / Krisztus-arcval / függeszkednek / keresztet feszítve / magikra.’’ (Vakolatok a családi ház faláról). Már az első kötet címében (Szövetségben a fákkal) is feltűnik egy motívum, ami aztán végigkíséri egész eddigi pályáján. Az égbe törő jegenye, a zivataros időknek magányosan, „talpig kínban” is ellenálló fa rokonszenves magatartásmód szuggesztív jelképe. Igaz, a fa olyan ős-metafora, amely fellelhető a különböző korok költészetében, s amely mindig emberi tartást vagy emberi sorsot példáz. Tamás Menyhért verseibe (Változatok, Halódó tisztás, Kikezdett évgyűrűn, Mondd, Ma is stb.), sejthetően, a folklórból szűrődtek be az ember fájdalmát, keserveit, életkudarcát vagy éltető fényre vágyakozását sugalló fa-ábrázolatok. (Az apa is vonzódott a fákhoz, a jegenyéket csodálta: „talán mert fejüket magasba mártva egyidejűleg példázták a hűséget és az elvágyódást.” (Vigyázó madár). A magatartás modellszerű elvontságában benne lüktet a személyesség, az az emberi többlet, ami a folklór áttételességében is mindig fölsejlik. A „kikezdett évgyűrű”, a gyökereket szaggató „nagy szél” világosan utal a vállalt szövetség szorító helyzetére, a „hűség terhére”. Ebben a motívumban igazán kézzelfogható eszmény és valóság, küldetéstudat és kötelesség - költészetére jellemző - szintézise:

Békéllik sorsával jobbra-érdemes s békére érdemtelen egyként, szaporuk többszöröse szálfáink gyérülő szórt csapatának,

Kik lombja veszetten állnak - gyűrűik gyarapodtát fejsze vigyázza.

(Húsz sor egy félretett naplóból)

3«