Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Horváth Béla,N.: A hűség költője

nevünkben más ül törvényt”. „Mára értésem veszett világultából” - jellemzi az apa a bizalmak hidegülését, a „félszájú beszédeket”, a gyanakvó világot, melynek gyakran visszatérő jelképe a Végrehajtó. Az apa (és a bukovinai székelység) szenvedéseinek, küzdelmeinek emléket állító Vigyázó madár lapjain is feltűnik embertelenül hivatalos alakja.

Tamás Menyhért verseinek gyakori közege a család, s kirajzolódik szülei szeretettel formázott portréja is. Az első kötetben persze szinte természetes az önéletrajziság, a tapasztalati élményanyag - épp a megélt bizonyosság ereje hitelesíti - megköti az új világ teremtésére vállalkozó költő szemléletét. Ám ez az intim lírai személyesség a megtalált önálló költői világnak, hangnak is része. A szülők alakja - láthatóan - példázattá emelkedik. Azok az erkölcsi tulajdonságok, magatartásformák testesülnék meg Tamás Lajos és Kiss Emeralda szavaiban, gesztusaiban, olykor filozofikusan árnyalt intelmeiben, amelyek egy sokat tapasztalt nép tragédiáiban, kényszerítő életvitelében gyökereznék. Nem idealizált, naivan értelmezett népi bölcsességből táplálkoznak a szentenciaszerű megállapítások. Ahogy a közmondásban is egy társadalmilag hasznosnak és erkölcsösnek tartott magatartásmodell sűrűsödik össze, úgy hitelesíti Tamás Lajos szavait is az embertelenül nehéz sors: „Kicsi fény, szűnni nem akaró borulat. Ez a mii életünk Emer.” (Vigyázó madár).

A bukovinai székelység világa útipoggyász és menedék Tamás Menyhértnek. Nem hiszi, nem hiheti - művei tanúsága szerint - hogy konzerválható ez a becses és ritka kultúra. A Vigyázó madárban megelevenedő ősi szokások (siratás, a halottnak kitett vacsora stb.) nem nosztalgikus emlókképék, hisz érzi, érezteti a szokásgyengülés folyamatát. „Ez valami ősi szokás” - homályosainak már a „racionalizáló” tényezők. A műveiben megjelenő székely valóság mégsem muzeális kövület, „emlékeinkkel letakart üszögbe-surrogó limlom”. Kötődésének indítéka kiérződik verseiből: ha alapját vesztett is ez a kultúra, egy közösséget kapcsol össze.

Tamás Menyhért nemcsak a székelység múltbeli és mai történelme felett őrködik gonddal, de a nagyobb közösség, a magyarság végső hazáratalálása, az igazi lét érdekében is szót emel. Teszi ezt abban a történelmi-irodalmi helyzetben, amikor bizony a hit olykor talmi, az eszme és valóság édeni összefonódásának konok vállalása legalábbis ódivatú csacskaság. S a modernül unottak és a fájdalmasabb jelzők mögé gyanakvóan szimatolók egyként hitetlenkednek, s óvnak a korszerűtlenségtől. Pedig elkötelezettsége nem szembékötősdi, igazságai nem „népdal egyszerűségűek”, s a modern világ értékzavarai nem esnek kívül szemléletén. Ám kanyargós életpályával a háta mögött, a múlttal, jelennel, jövővel egyszerre szembenézni akaró költő nem vállalhatja a nemzedéki tudat - talán mélyebbre hatoló, de mindenképp behatároltabb - bűvkörét. Az emberért perlő vád és védelem, a történelemmel, a lehetőségekkel való szembesülés, mint költői igény így fogalmazódik meg a pálya kezdetén: „Örömest vagyok lenn - igazam nehezékével feszülni dolgaitokért, regékbe fogni a nyilvánvalót, nyilvánvalóan énekelni mindarról, aminek köze van az emberhez, arról is ami romlandó benne, ami lehúzza, ami két kín között fogódzkodó a léleknek, megszámlálni, ami magát-kereső eszmélkedéseiben számlálatlan, megszólítani a kimondhatatlant.” (Költészet).

Az értékek születésével és pusztulásával együttjáró társadalmi mozgások mély nyomot hagynak az emberi pszichikumban. Ezért nem tekinthető véletlennek, hogy

37