Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám - Horváth Béla,N.: A hűség költője
az ő népe. A madéfalvi vérengzésből életét hontalanságba mentő, majd a Moldvából Bukovinába áttelepített, kolerajárványoktól tizedelt, örök kisebbségre és bezárkózó értékőrzésre kárhoztatott nép a bukovinai székelység. S az igazi golgota csak 1941-ben kezdődött. Az egyre inkább bizonytalanná váló világ arra készteti ezt a sokat hányatott népet, hogy mindenét hátrahagyva, az akkori magyar kormány ajánlatát elfogadva visszaköltözzön az „új-óhazába”. Csakhogy amit egyszer a történelem forgószele felkapott, nehezen ejti le azt. A bácskai letelepítés egy szűklátókörű kormányzati politika érdekeit szolgálta, áldozatul dobva a hazátlanokat. Az összekuszálódott frontvonalak bizonytalansága, s a megtorlástól való félelem ismét útnak indította a „kóboros szekereket” most már Magyarország fele. így kerültek a székelyek Baranya és Tolna megyébe, s telepedtek meg ezen az egykori hazájukat idéző tájon. Itt volt üres ház, gazdálkodásra készség, hisz a kitelepített németeknek mindent itt kellett hagyniuk. Hazára, otthonra, földre így találtak, s az olykor ma is látszó hegek nem sajognak már. Ezt a történelmet, a fájdalom és a szégyen által felejtésre ítélt emberi sorsokat éli újra verseiben Tamás Menyhért, mindenekelőtt szülei világában. A költőnek nincsenek személyes élményei az elhagyott szülőföldről, hisz a Bukovinából való kitelepüléskor karonülő gyerek volt. Költészetéből ebből következően hiányzik az azt megidéző tárgyi és jelenségvilág, csák a korai művekbe beépített folklóralkotások valla(ná)nak erről. Azok azonban - épp a népköltészet lényegéből adódóan - időtlenített és stilizált világot őriznek, jobbára morális megközelítésben. Az apa emlékeiből sem épül fel Hadik rajza (Vigyázó madár). Annál fájdalmasabban hangzik fel a Bácskából való menekülés tragédiája. Az első kötet (Szövetségben a fákkal) méltán legszebbnek tartott darabja, a Beszegzett ég alatt vall erről. Bujdosóénekekből, siratókból, varázsimákból, s az emlékezetben megőrzött töredékekből szövi össze Tamás Menyhért „lírai szőttesét”. Bujdosásra született ez a nép - sugallják a keserveket felszámláló siratok, mint ahogy a beszegzett ég örök rabságra utaló metaforája is. A valódi történések gyér számúak, a stilizáló líraiság ereje érvényesül. „Sonyorú a sorsunk, hasadunk már” - hangzik fel a zsoltár örök szavaiban egy nép keserve, s jajdul rá az egyéni lét tragédiáját panaszló sirató: Jaj, jaj, fiam, lelkem gyermeke! Métt es hagytál el ingemet? Apád után elmentél te es. Bánat eszi meg szüvemet. „Szóróttunk ezerfelé, de megmarattunk, s maradunk eztán es... őrizzük, vigyázzuk magunkat tovább” - a hazaérkezés reménységével fejeződik be a Beszegzett ég alatt. Ám a megmaradás nem volt könnyű. Erősek voltak az előítéletek, s a más világhoz szokott székelyek nem tudtak úgy gazdálkodni, mint az e tájon honosak. S az idegekben ott élt még a menekülés, a bizalmatlanság görcse: „Még ötven tájékán es a lábunkban vót, hogy tovább kell mennyünk”. (Vigyázó madár). Az újabb megpróbáltatásokat, a lesöpört padlások korszakát, a „kényszer kaláka” hit-útvesztőit a második kötet (Küszöbök) Tövises talppal című oratóriuma mondja el. Parasztfájdalom, a becsapottság keserűsége hangzik fel, s a gyanú, hogy „mü 36
