Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám - Tandori Dezső: Az ígéret megtartása
egyben szemléltet is. Hirtelen váltásaival jóra csap be: hozza a váratlant, bizonyítja, hogy nem edződhetünk ily feltalálásokhoz. Mert például itt a vásárról kiderül azonnal: „a rabszolga-piaci, mely után / hozzánk kerültek.” Ez a tárgyak eredete. Illetve: ennyi emberi szorongattatás van, hogy kivetül beléjük is? Még illetékesebben: ennyi emberi többleterő, többletélet adatott, hogy átforrósodnak s lelkesülnek tőle a dolgok is, ha soruk hozza? Hol a válasz? A tanácstalanságot látjuk: „Állong félszegen / a ruhásszekrény, s jó igavonóként / láb-váltva szinte az asztal. Fülelnek, / főleg (a székek is), ha szól a rádió. / Hadüzenet vajon, az ismert indulókkal...” Válasz a kérdésünkre most sincs. Magányunk van; s a szegény tárgyakat még „árvábbnak” képzeljük, hiszen nincs szavuk, mint tudjuk. Az erő többletére az utal, hogy nem önsajnálat szól itt, hanem a tárgyak is létezőkként, sajnálandókként élnék. Ezért érdemes valamit „kivívni”! Hogy ne a személyes nyomorúság, vagy az ellensúlyozásra fogát csikordító, vigyorgó öröm legyen csak „tulajdonunk”. De szólhassunk „másokról”, mint itt a vers: „ .. . hogy száguldjanak ismét a lakásból / szétfröccsentve az ablaküveget?” És nem tudjuk, hol lopákszik vissza a Személy, akinek - öngúnnyal! - nevet is ad a költeménye; mert a találgatás így folytatódik: „Vagy himnusz mégis? Távoli iskola-dalkör? / Fülel a teljhatalmú gazda.” Ami az ilyen viszonyok alap-szomorúságára villant rá egy sornyit. 4. A „szótartás”: kulcsszó. Hozza például a Közügy kötetben az Aki úgy is él, hogy túlél című vers. A kezdete: „Aki úgy is él, hogy túlél: adóssá válik.” Feszültséget kelt, olvasói élményt egy-egy ilyen bevezető. A magabiztosságénál többet: vezetnek minket, azt érezzük; s önnön próbatétele az ilyesmi annak is, aki vezet; mert a fölkeltett érdeklődést vajon elégíteni tudja-c. Kinek adósa tehát a túlélő? „őnekik / tartozik, akik - úgy miként ö - részük már ki nem vehetik / abból a szépvállalkozásból, mely együtt volt hős föladat! / Állok naponta nyugtalanítóbb kötelezettség-súly alatt.” A megfogalmazás módja nem iróniás. Ellenkezőleg: visszahoz, fura szent-mivoltukba, nem szent dolgokat, olyanokat, amelyekről csak hittük, csak így tanultuk elnevezésüket, hogy „szentek”. Ilyen kifejezés bármire a „hős föladat”. De nem stilizáció, vagy legföljebb: alig Mert tényleg hajlandóak vagyunk - kényszeríttetünk! - így érezni egy s más dolgunkat. Kibogozhatatlan szálrendszer? Illyés el se vágja, nem is gubancolja tovább ki-be; megteremti azt a költészeti közeget a versben, amely elviseli - gondolatilag és megfogalmazásilag - az emelkedettség mozzanatának megidézését, jelzését, testesítését. S hogy ez is mind az emberi történések parányi voltát tudja s mondja. Akikkel így föladatban együtt volt a költő, többnyire „elmentek”. S ő mondja : „Egyedül vagyok . . . / En tudom, hogy már a puszta l/ét (milyen beváltást) szótartást követel.” S: „Kapkodok, járnak le a váltók, tömöm, kezes, a réseket. De ők f csak (úgy várják tőlem a rendezést, mint jégsztvü) hitelezők.” Milyen különleges eszköz itt a záró jelzés! A kihagyás eszköze, mert a szív hagy ki szinte a hiány érzetétől. Ám ez súlyos veretű eseménysor, ez az adósság-élés, körülmé-2
