Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Tandori Dezső: Az ígéret megtartása

Valami végleges hangot lelt meg Illyés erre-tájt. S ezt nem földrajzilag értem. Nincs olyan „tájt” ahol ne volna mindez, azon a nyelven, a legmagasabbrendűen adagolt elemi-és-eredendő (világ!) irodalom. Ha nem hát mit akarjunk a világgal? Ez a kérdés is benne van, féHegyintőleg, fél-megálljjal e sorokban.

Annyira köznapi viszont - tehát van folytatás! van mód! élni akár, ha így akarjuk, a legegyeszerűbben -, ami következik: „Jólesnék már a kerti székben.., (Ismét a régi időmérték!) .. .a nagykabát a férfinak, / miután, lám, a szürkület / kivette könyvét is kezéből. / De egyre lebilincselőbb az égi játék. . Kéz, bilincs; kényszerűen letett köny. (Lant? nyugvás?) S tovább: „...meggazdagítva hitszegéssel.. .” Ez a játék, az égi. S jóslatról hallunk, bár nem olyasmit, hogy mi „lesz”: „tragédia-elemként beleszőtt / jóslattal, mely úgy villog már, hogy teljesül Ilyen egyszerű? Ekkora lenne keservünk, hogy becsaptak minket? Nem s nem: „Minden-tudón, mindenre készen / búvik egymás melegébe a két tenyér.” Ez a gyönyörű váratlanság teljesen egyszerű. Szorongatóan, épp ezért.

S így: „Miközben / - gyümölcs helyett, mióta mari - /zörgő legyintést ejtenek egyre sűrűbben / - de csak addig, míg van miből - a fák.” Ez a fogható valósága még az úgynevezett semminek is megvan hát, ha igazi; nem másról van itt szó. S közben arról, hogy - olvasóként - ennyi (azonnali!) megközelítéssel, ily körülírások révén valóban fákat lássunk. Lássunk igazi valamit; s ez, költőileg, nem azonnal, s elsiető megnevezéssel rohamozható érték. Ami „rögtön van”, csak a reflexió lehet, ám ha ez hiteles - és a megéléstől lehet az csupán! -, ugyanannyi, mint a létezők. Hiszen ezek is csak hírek; s a legtöbb: ha magunk ők? Akkor valóban: „ .. . mit bánom a híreket én”, hírmondójuk, érezzük.

3.

Vagy a vers, mely arról szól címével, hogy A lét akkor zsúfolt volt nem ilyen híradás-e? A nyitány ténymagyarázata: „hisz azzal is, mit elvett: / kegyelt még: torkig (»dosztig«) lakatott.” S akikről szól, voltak ebképp „könnyet, dühöt, bűnt” faló, „dúskáló gazdagok”. (S övék: röhej, szerelem, veszedelem még!) A következő kérdéssel is a lényegnél vagyunk: „Mit él meg, kit megkímél a föld ízéből épp a / legizzóbb, legvadabb?” Hidegebb világról, mint a velencei Kharónvers, szól a pénz két szakasza; „ . . .gond nélkül abból élek halálig, azon túl is, / mit - vesztve bár - akkor szereztem!” Illyés kivételes lényegre-tapintással keresitalálja meg e rövidebb, összefoglalóbb versekben is azt az általánosabb lényeget, melynek hitelesítéséhez a felkiáltások, tagolások személyessége, ezzel együtt az általánost félresöprő egyediség lendülete kell. Kioltja, amit láttatva gyújt, lángot; fokozza, ami távolból is süt általa-vele: azt a másik izzást.

De hát melyik ez? Fel- és felvillog versein egyre. Olykor egy fa képében: „Vén hárs, látom, megérted: / megint egy évgyűrűi / Véd, forrógyökerű, [ a kérged.” (Téli hárs) Vagy a Mi készül? tárgyainak szorongását tekintsük akár: „Nem bizonyítja a régi hitellel / a falilámpa, a tűzhely, az óra, / hogy a vizsgáztató próbák után is / kitartanak velünk; hogy érvényes a vásár. . .” Megint a hűség-hűtlenség kérdésköre, e makacsul nemengedő! És a ráiközelítés üteme, szöge, várhatóságai; egy-egy Illyés-vers költészettani leckét is ad, s a legjobban: mert elgondolkoztat, hogyan is csinálódik a vers, s annyira tisztán szervez ő maga, hogy

20