Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám - Tandori Dezső: Az ígéret megtartása
fogalmak sorra. A vers szavainak hangalakjai is szélső határig érnek: „hirtelen / kigyulladt sziklacsúcsi városok / csörömpölő - pohárszékszerü - összedőlte.” Ezt a „po'hárszékszerű”-t f elü lmúlhatatlannak kell éreznem. A történetfilozófia a história ködét idézi; s oly világosan! A lerombolódó világban „nézhetsz . . . jobbra-balra: ugyanaz / s előre-hátra: ugyanaz: s ha mégjobban figyelsz / szemlehunyva és fülbehunyva: / ó-szövetségi medvecsordák / lecammogása falni óvodásokat, / ítéletül!” Az emberi világ abszurdumai, rendre. S a tanulság, menet közben itt még; mert tudjuk, jön befejező versszak: „Mert nincse nálom, érted-e?” Ez a valódi bűv-szó, ez a hang. „S legenda sincsen; merő elme-szülemény; / minden való volt s csak megosztatott. / S osztatni fog, - mert mért ne gyarapodnék?” És a visszahozhatatlan múlt ('mert nem az épp adott év a nagy hitszegő! hanem hogy az egész élet szerződése, ha volt! gyermekien, s tisztán! s volt! nem erre szólt), a jóvátehetetlen elmúlás, melynek részei és részesei vagyunk ilyképp említhető fel (mert összegzés nincs! hiúság lenne e tudásra): „S csak nem csilingelnek elő / azok a karácsonyok, még Késmárkkal és / Bálványossal s a végeérhetetlen / pörgettyűzéssel, dióban, miközben / a magányos, messzi, pusztai vén ház körül / cerberusokként állnak őrt a kétes / fövő ellen (föl-fölcsaholva) a / megvesztegethetetlen / nagy apai juhászkutyák.” Mintegy: ennyi, ezt mondja a vers. És nincs, ki ellen, nincs, mi ellen. S illúzió sincs, hogy „mi mellett”. Lealázná ez a viszony már az eleve-lévőt. Amit kinek-kinek magában kell, de mennyire nem belvilágként mégse, hordania. 2. A Tökéletes alkony mármost ennek mind a visszája? Aligjha dolgozik az elme itt ilyen egyszerű párhuzamosítással. A vers - ugyanebből az imént említett ciklusból való - így kezdődik: „Az emberi árulás beleillik az őszi délutánba.” E sornak elsőül az úgynevezett versbeszéde foglalkoztatott. Mintha alexandrinust utánozna, s mert nem hűségről szól, épp csak ennyire híven. S - költőiieg! - így hűen. Bár egyéb megoldás is adódhat. Hiszen a következőkben már ez a folytatás: „A fényeivel egyre fukarabb ég jótékonyan / növeli a magányhoz az erőt.” A költészet azért önmaga (is), hogy elgondolkodjunk ezen a valóján. Ama tüneményen (vagy mcrényen), mely a közlendőnek elsődleg számító formát ad, vagyis: ha valóban, hát igenis olvashatjuk a verset úgy, hogy felötlik bennünk, micsodás ez a sor, s csak így, ha felötlik, jutunk közelebb igazi lényegéhez, mely a „járuléka” nélkül nem is lényeg alkalmasint! A költemény bevezetése mintha általánosítás felé vezetne? Küszöb csupán! Mert íme: „Ahogy a piactérről a tanyasi tarka nép: / oszlik több irányba is a házak fölül / maradéka a nyári kék derűnek.” S mindegyre - mert már az előbb tekintett versben is -klasszikus időmértékeket vélünk fölfedezni; ez a bölcs beosztás, a szótagoké, a lélegzeté, az arányrendszer: valamit csak jelent! Valamivel csák megtoldja közlendőnket ebben a gyarlóságok világában. (Hol a természet, minden tökélyével is, elárul). A folytatás, még az első versszakban: „A virágillat temetőivé hidegült. / A fölkapált kertsarok savanyú szaga meg / akár a frissen ásott síroké.” 19
