Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Csányi László: Rácegres koranyárban

Babits - ha jól tudom - sose járt Rácegresen, Illyés más tájain se fordult meg, mégis mindig ott látjuk a „földi” mellett, előbb atyai barátként, majd költő- és fegyvertársként. Rácegresen, nemcsak a Hősökről beszélők, hanem a Puszták népe világában is, mert - ismét Illyést kell idéznem - „ő a táblabíró fia és neveltje szinte támogatta az én merész igazságomat”. S ez az igazság nemcsak a költészet, hanem a valóság és a jövő igazsága is, amit ha megtagadunk Babits művészetétől, - volt rá kísérlet - lényegétől fosztjuk meg. Mert „naponta megújuló biztatása” azonosulást is jelentett, az igazsággal és a jövendővel.

Ezt is Rácegresen gondolom végig, a nyárelő e borongós délelőttjén, az immáron irodalomtörténeti díszletek között. A kastély, az ököristálló, az iskola háromszögében állunk, s a húsz év előtti sugárzásban Illyést látjuk, keresi a szülőház alapjait, anyját idézi, aki mézet csorgatott a pusztai gyerekek kenyerére, versét mondja az iskola villanyfényes boldogságában, de közben egy másik kép is felvillan, az emlék jelenvalóságában egy másik jelen emlékét idézve; a távolban kisfiú nyargal a poros úton a pusztáról Sárszentlőrincre, mert most olvasta, hogy ott diá'koskodott Petőfi, s a felbomlott időhatárok már végképp nem állják útját a képzeletnek: Petrovics Sándor, akinek nevét majd egy jótékony kéz vési a templom padjába, társaival elindul az akácokkal szegett rácegresi úton.

Erlich bácsi, feleségével, a jelen tanúsága; ők még látták Géza grófot, ott voltak a színésznőből lett grófné pusztai színházában, s ott voltak az ünnepségen is, amikor a költő szavára kigyulladt a fény Felső-Rácegresen. Közben mennyi minden történt! Világtörténelem. De az a másik történelem épp ilyen fontos, s könnyelműség lenne, ha csak az irodalom magánügyét látnánk benne. Mert most már a győztes órán mindörökre két költő áll a szekszárdi hegyen, „frissen minden folyók felett”, a „szabadság-kikelet” bizonyságaként.

Ha megállunk a hajdani rácegresi cselédsoron, onnan is látjuk őket. S ott van mellettük a süket Gyalog, Gyimóti, a vén első béres, aki azon a végzetes Szent Mihály napon a csordakútba ölte magát.

Száz év múlva, - lesz, ki tudja: kié volt Rácegres-puszta?

De meglesz a Gyimóti-kút, mert abba a Gyimóti fúlt.

S látjuk a derék Czabuk Pált, s azokat is, akiket elnyelt a béres temető névtelensége, mert velünk maradnak mindörökre egy költői életmű múlhatatlan jelenében.

17