Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Csányi László: Rácegres koranyárban

Tőle tudjuk, többször megírta, el is mesélte, hogy Babits mindig arra vágyott, Szekszárdon „vigye valamire”, a rideg és nehezen hevülő szülőváros fogadja szívébe. Azt is tudjuk, halála sem hozott megváltást, Szekszárd számára még akkor is idegen volt legnagyobb fia.

Illyés Gyulának könnyebb dolga volt a pusztán. Ahányszor visszament, s erre bőven van bizonyítékunk, mindig tiszta szívvel fogadták, magukénak tudták. De azt hiszem, ezen a felejthetetlen őszi délelőttön zárták szívükbe igazán, tapasztalva azt is, hogy a költő valóban „hasznos akarat”, énekének oly hatalma van, hogy „Szekszárdig följut a szava”, s a villany azóta boldog örömmel világítja be a pusztai otthonokat.

Nem tisztem eldönteni, hogy az ezt követő közigazgatási változás kedvezett-e a pusztának. A hajdani iskola áll még, a csupaszon lengő villanydrótot is megismerem, ami néhány órára glóriává változott Illyés feje fölött, de az épület egyre romosabb. Elnéptelenedve gyorsan pusztul, oktalanul, teszem hozzá, mert sok mindenre alkalmas lenne a szép, irodalomtörténetileg is nevezetes épület. A kastély sorsa valamivel kedvezőbb, mert lákásokra osztották, következésképpen nem fenyegeti pusztulás. Ennék is van irodalomtörténeti múltja, Illyés Gyula ugyanis itt fordította, immárom a háború után, Moiiére komédiáját, A tudós nőket. Akkor már csak a magára maradt grófné lakta, de romantikus történetét a pusztaiak nem feledték, ma is mesélik, én is elbeszélésüket idézem.

Géza gróf szakított a büszke családi hagyománnyal; nem lehetett könnyű, de a család végül kényszerűen tudomásul vette a hűtlen ifjú könnyelműségét. Az Apponyi-család (de Nagy-Appony) a Péc nemzetségre vezette vissza eredetét, s birtokuk Pozsony, Nyitna, Tolna és Békés vármegyékben terült el, mint egy erre hivatott tudós dolgozatból tudom.

A történelem természetesen a birtokhatárokat is módosította, Géza gróf birodalma pedig a családi birtókon belül is elhanyagolható kiterjedésű volt, mivel méltatlan házassága után be kellett érnie azzal, amit a család juttatott neki. Rácegres lön szerény birodalmának központja, s egyben utolsó lakhelye is, de gyorsan tegyük hozzá, ez a kastély valójában nem is kastély, a szó főúri értelmében semmiképp, inkább udvarház, ellentétben a 30-40 szobás „ürgödi” kastéllyal, hogy a helymeghatározásban sem térjünk öl Illyés Gyulától.

Géza gróf ide hozta ifjú és rangon aluli hitvesét, aki annak előtte, hogy grófné lett, színésznő volt. „Nem jut eszembe a neve, pedig itt van a számon” - boszszankodott 1982 kései tavaszán az öreg Erlich Imre, aki akkor már vagy hetven éve élt a pusztán, s legott ki is nyilvánította élettársával együtt, hogy itt is fejezik be földi útjukat.

A grófnéra jószívvel emlékeznek vissza a pusztaiak. Azt mondják, vidámság, megértés és szeretet jellemezte, s „abban az időben”, ami háború előtti éveket jelenti, a puszta népének nem is volt oka panaszra. Lehet, hogy valóban így volt, nem dönthetem el. Azt is a kortárs tanúktól tudom, hogy a hajdani színésznő rendszeres színházi előadásokat csinált a pusztán, minden hónapban volt bemutató, a szereplők természetesen maguk a pusztaiak voltak. Ennél többet nem sikerült megtudnom, a színdarabok címe is elmerült a feledésben. Az emlék legtöbbször egy esemény hangulata, amit mindig az emlékezés motivál, s akkor, azon az 1982-es nyárelőn, kiegyensúlyozott életkörülmények között, a múltra is rakódhatott valami a jelen elégedettségéből; fogadjuk el mi is.

14