Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Csányi László: Rácegres koranyárban

A grófnénak azonban, akinek nevét nem sikerült megtudnom, egészen más szerepet szánt a sors, olyant, amire maga sem gondolt: belépett az irodalomtörténetbe. Részvétele szerény, mellékszerep, egy remekmű jóvoltából azonban kiiktathatatlan.

Illyés - volt már szó róla - Mo'liére-t fordította a puszta nyugalmában, s miután csak a „kastélyban” talált helyet magának, a „nyirkos-dohos barátságtalan épületben”, ahol a grófnénak akkor már mindössze szoba-konyhás lakrész jutott, megjkereste őt is: „Tisztelegtem a grófnénál rögtön megérkezésem délutánján, két szóban engedélyt kértem, egy szóban engedélyt kaptam a beköltözésre, s már húztam is gályám evezőit.”

A fiológiai hallhatatlansághoz ez is elég lenne, a grófné azonban személyes jelenlétével továbbra is ott van a világirodalomban. De adjuk vissza a szót Illyés Gyulának: „Itt keresett meg a diplomáciai érintkezés befejező üzenetével, a fiatal grófné, aki ugyan a Conciergerie elítéltjeinek méltóságával járt előttem a parkon át az illemhelyre, de akivel eladdig csak udvariasan kimért szavakat és főbiccentéseket váltottam. Megállapodtunk, hogy másnap hány órakor lesz ipáéknál az ebéd.”

Valóban a világirodalomban vagyunk, mert a könyv, amit ezek a sorok vezetnek be a halhatatlanságba, - Ebéd a kastélyban - a magyar irodalom egyik legszebb, ha ugyan nem a legszebb könyve. S ezzel együtt világirodalom. A hajdani kisfiú, aki erről a pusztáról indult izgatottan és földúltan Sárszentlőrincre, majd később tovább, a világirodalomba, fél évszázad múltán most néz szembe a gróffal, aki egykor ura volt annak a pusztának, ahol az Illyés-nemzedékek „éltek, haltak, mint uradalmi alkalmazottak vagy szegődményesek”.

Itt tulajdonképpen be is fejezhetném. Az Ebéd a kastélyban hibátlan remekmű, - tudjuk. Legföljebb azt kellene még hozzátennünk, mint új esztétikai kategóriát, tapintatos remekmű. Már a gróffal vívott - Kossuth-Görgey pengeváltását idéző - beszélgetésben is részese az olvasó a tapintat eleganciájának. Mert a gyilkos, földre terítő mondatot a könyvben is franciául idézi, s csak a mentegetőzést írja a pusztaiak nyelvén: „Valamelyik génem emlékezhetett egy ötszáz éves pofonra, annak reflexe lehetett ez a bárdolatlan visszavágás, az rúghatta el magát álmában.”

A többit kitalálhatjuk. „Le dernier Petchenégue qui eut conscience, Monsieur le comt”, - sértés volt. „ezt csak vér moshatja le”, tehetjük hozzá Illyéssel, ám azt is tudjuk, hogy az ősök vére régen lemosta a sértést, de a hét év utáni zárószó az írói etika magasrendűségének végső summája: „Földrerogyottat megsebezni rangfosztó stílusvétség, nemcsak a lovag számára: az író számára épp úgy. Elkerülni véltem, ezúttal is. E könyvbeli vitatársamat hitem szerint lovagiasan ábrázoltam, a személynek kijáró megbecsüléssel; sőt rokonszenvvél; csaknem áldozataként osztályának, a voltaképpeni ellenfélnek.”

Csak főhajtás lehet a válaszunk: ilyen erkölcsi magatartásra azok képesek, akik mögött a történelem megfellebbezhetetlen igazsága áll.

Rácegres erre is tanít, miközben szélfúvása átjárja az egész Ulyés-életművet. S napjainkat is, mert a mű, amelyet a valóság ihletett, a múltból visszahat a jelenre, nem papíros és betű, hanem eleven élet, névre szólóan. A rokonok, itt, Cecén, Gyánton, Ozorán, Simontornyán, sorra fölvonulnak a versekben, velünk van-15