Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám - Csányi László: Rácegres koranyárban
CSÁNYI LÁSZLÓ: Rácegres koranyárban Az út tétován kanyarog, helyenként magas part szegélyezi, s porzik irgalmatlanul, miután az eső hetek óta elkerülte a tájat. Szerencsére, állapítjuk meg, mert ha csapadékos lenne az évszak, már Sárszentlőrinc határában elsüllyedtünk volna a sárban. A pusztaiak régóta Pálfa falé közlekednek, s a kövesét elkészülte tanácsi hovatartozásukat is meghatározta. Később mi is megnézzük, s elégedetten nyugtázzuk, hogy megbízható, tartós munka, mégis Lőrinc felől igyekszünk a pusztára, azon a történelmi úton, melyen Petőfi is járt, ha ugyan eljutott Rácegresre, de „miért ne ment volna föl, - kérdezi Illyés Gyula - pajtásai biztosan fölcsalták.” Ezt nem tudjuk, ne is firtassuk, egyelőre fontosabb maga az ige, ami „föl” mutat, visszahíva az emlékeit idéző Illyés gyerekkorának egyébként ma is élő szóhasználatát, ugyanis Felső-Rácegresről van szó, ha a szelíd tájon nem is érzékeljük a fönt és lent hangsúlyos különbségét. Megállunk, Károly barátom fotografál, de a látható táj mögött az irodalomtörténet tényei állnak, magyarázón, s az emlék átjárja a szántót, a szeszélyesen nőtt akácfák sorát, s azon sem csodálkoznánk, ha az útkanyarban kisfiú tűnne fel, sebesen szedve lábait, hogy mielőbb beérjen a faluba. Számára egyelőre a falu a legnagyobb csoda, a titkok földje, mert a széles utcában egy előtte járt kisfiú emlékét keresi, aki valamikor, még 1831-ben, itt diákoskodott, s szelleme „mindent beragyogott”, tanúskodik a kései költőtárs. Vannak tájak, amelyeknek az emlék ragyogására van szükségük, hogy egyszerre megváltozzék minden, s új értelmet kapjon. A fa, a bokor, az út önmagában a tény bizonyossága, az általános, melybe az ember lehel lelket. Itt is. „Azt olvastam, hogy Petőfi, Petőfi Sándor évekig itt élt Sárszentlőrincen, itt járt gimnáziumban. Nem volt tévedés, elolvastam másodszor, harmadszor, tizedszer is.” A gyerek Illyés világa a puszta, cselédházak sorával, kastéllyal, parkkal, s olyan ököristállóval, ami gyakorta a kastélynál is tekintélyesebb. Rácegres is ilyen volt, s bár részleteiben omladozva, ma is ilyen; Illyés rajzát bármikor szembesíthetjük a valósággal. De a kép rögtön megváltozik, tulajdonképpen még tényeiben is, ha benépesíti az emlék. Petőfié és a nyomába lépkedő Illyésé, akit mi már a múlt kettős fénytörésében látunk, személyes jelenlétével, s úgy is, amint álmélkodva benéz a tenyérnyi ablakon, érezve, hogy „Petőfi szelleme mindent bera-11
