Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 3. szám - Csányi László: Rácegres koranyárban

gyogott, még a csizmadiaasztalkát is, mert a házban egy csizmadia lakott”. De folytassa tovább ő, a Puszták népe lapjairól, amit hozzátehetünk, egyébként is csak a kései szemtanú szerény bizonysága: „A táj megszépült, patinát és lelket kapott. Versek kerengtek benne fényesen, mint a fecskék. A pusztáról kicammogó ökrösszekerekre, a redves vendégoldalakra, a ganéjos kerekekre, a zörgő csontú, tuberkulotikus állatokra és béresekre égi fény esett, a költészet ragyogó felhőin vonultak Petőfi jóvoltából, aki megénekelte őket."

Az emlékek áramlásában állunk a poros úton Sárszentlőrinc és Rácegres között, 150 évvel azután, hogy a diák Petőfi járt itt, s a hömpölygő idő felezőpontján felismerjük a diák Illyés Gyulát, aki az olvasmány friss élményével ezen az úton nyargal a falu felé, hogy találkozzék a költővel, akinek neve és verse átjár mindent, hogy új és végső értelmet adjon a valóságnak.

Hosszan nézzük a tájat, pedig olyan, mint a legtöbb dunántúli vidék, mértékletes, emberhez szabott: végeredményben Kemenesalján vagy a déli Somogybán is akad hasonló. De itt az emlék mindent átszínez. Amott a torony, körülötte terül el a falu, Petőfi faluja, ott van a ház, ahol lakott, az iskola, ahol tanult. A templom egyik padjába valaki belevéste a Petrovics nevet, a kegyelet átnéz a jámbor hamisítás felett, s azt mondja, a kezenyoma. Aligha igaz, de a jelenlét anynyira valóságos, hogy nincs szükség újabb bizonyítékra, mert mellette áll a másik diák, aki egytrappban érkezett a szomszéd pusztáról, hogy most nézze meg igazán a falut, amelyről megtudta, Petőfi élt itt. S most már kettőjüket látjuk, s látjuk azt is, hogy a megszépült táj fölött versek kerengnek, ,,fényesen, mint a fecskék”.

De Rácegres fölött is versek kerengnek, s emlékek is, melyekről én is tanúskodom.

1962-ben volt, az ország a hatvanéves Illyés Gyulát köszöntötte. Mi is, méghozzá itt, Rácegresen. De előbb ő köszöntötte gyerekkora világát, ha ugyan pontos a szó. Mert inkább lírai kérvényt, versbe foglalt beadványt kellene mondanunk köszöntő helyett, s Szabó Lőrincet is tanúnak hívta, ezzel is nyomatékot adva a versnek: Legyen a 'költő hasznos akarat! Ezúttal valóban hasznos, gyakorlati dologról volt szó, amit a líra is átjár, miként - ha felismerjük - életünk minden eseményét:

Tisztelik, a verset Rácegresen; attól várják, hogy villanyuk legyen.

Az iskolapajtások szava is a versbe került, s az idézet nem nélkülözi az öniróniát sem:

Ha azt meg tudnád írni, te! De úgy, hogy Szekszárdig följusson a szavunk!

Talán még Szekszárdon túl is szállt a szó, mert hatására elkészült a villany, s a hatvanadik születésnapon fényességben ünnepelt a puszta. Derűs őszi délelőtt volt, de az iskolában villanyt gyújtottak, s a költő ott állt az egybezsúfolódott pusztaiak gyűrűjében, feje fölött a csupasz dróton lógó lámpa glóriájával, s maga mondta el versét, amit elégedett örömmel, tréfás fordulatain nagyokat kacagva, a gazda önérzetével fogadtak a pusztaiak.

12