Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 2. szám - Horváth Béla,N.: Lengyel Péter: Mellékszereplők

Lengyel Péter: Mellékszereplők

A színházi produkciók történetében olykor előfordul, hogy egy mellékszereplő főszereplővé válik. Tehetségének, alkatának és a pillanatnyi körülményeknek köszönhetően kinövi a ráosztott szerepet, s az előadás sikere az ő főszerepétől függ. A nagyobb színjátékban, az emberiség történetében is megfigyelhető, a mellékszereplők sokaságából, kiemelkedik valaki - vagy a történelem centripetális ereje a felszínre dobja -, aki aztán ilyen vagy olyan minőségben, de mnidenképp meghatározó szerepet tölt be, főszereplővé válik. S persze vannak rosszul megírt darabok, amelyekben mindenki mellékszereplő, s vannak történeti korszakok, amelyek nem teszik lehetővé, hogy megváltozzon a szereposztás. Ilyenkor a főszereplők árnyékában a mellékszereplők megpróbálják felmérni a viszonyokat, s legalább a saját szerepüket úgy kell eljátszaniuk, hogy az előadás sikeres legyen, s önmagukhoz is méltók maradjanak. Ehhez is kell tehetség, nem is kevés.

Lengyel Péter új könyve legújabb történelmünk olyan időszakáról szól, amikor a nagy események már lezajlottak, csak az utórezgések érzékelhetők, a viszonyok lassan konszolidálódnak. Az ötvenes évek végétől 1970-ig, tehát egy új korszak kezdetéig ível a regény, azaz az események javarészt a hatvanas években, tehát átmeneti korszakban játszódnak. Az író vizsgálódásának tárgya azonban - legújabb irodalmunkban már némileg megszokott módon - nem a kor, hanem a nemzedék, amely ebben az időszakban jár egyetemre, s indulna, kezdené saját életét. Ez a nemzedék, a megelőző korszak heroikus küzdelmeiből, máskor útvesztőiből, de egyúttal az önmegvalósítás nagy lehetőségeiből is már kimaradt, a minőségileg más alternatívákat kínáló új világ jótéteményeiből pedig még nem részesült. Az átmenet szélcsendje ez, a változások - az írói stilizációs szándék következtében - csak a szereplők magánvilágából, s szűk környezetéből érzékelhetők. Az egyetemi jegyzetek

érvényüket vesztették, „örök igazságaikat tavaly leváltották”, a takarítónők feljelentgetéseit már lehet emberséggel semmibe venni. A magnó, a rock and roll most indulhat hódító útjára. A bensőben is valami változik, módosul. A nyugat már nemcsak a kíváncsiság tárgya, de jelent bizonyos szellemi orientációt is. A regényből kiszorul a részletes korrajz, s az író - mintegy modellszerűen - azt mutatja fel, mivé lesz, mivé lehet az ilyen feltételek között induló nemzedék. Szász Erik sorsa alkotja a modell egyik összetevőjét, s a tehetséges, sokra hivatott, ám a kisszerűségben félrecsúszó, életét elpazarló embert példázza. Ellentéte a vitális értékekkel elhalmozott Dán Dóra, aki ugyanabban a légkörben világot teremt magának, értékeit megőrzi, sőt azok profitábilisak. A regény harmadik, s az előbbi kettőhöz kapcsolódó szereplője Madaras, (aki hol azonos az íróval, hol egyes szám harmadik személyben van róla szó) értelmezi, értékeli az emberi életnek e két alternatív lehetőségét. S mert minden modell bizonyos absztrakció és általánosítás eredménye, a Szász Erik - Dán Dóra sorsalternatíva is - épp modellségében - túl hétköznapinak tűnhet. Persze az is, de főleg azért, mert nem a történelmi mozgás fel- és leszálló ága, nem az önmegvalósítás alternatívája a mozgató erő, hanem a mindennapok ténye, az élethez való alkalmazkodás képessége vagy annak hiánya. Dán Dóra „feminizmusa” nem eszme, nem cél, hanem eszköz, olykor a színen maradás, olykor az apró előnyök megszerzésének ősien egyszerű eszköze. Szász Erik életképtelensége pedig a hétköznapiság, a józan robot s tehetségének konfliktusából ered. A mellékszereplő ség természetrajzát sajátos módon egészíti ki még néhány élettörténet. A sofőr Orosz Ferencé, aki a történelem sodrának valamikor szenvedő alanya, munkaszolgálatos volt. Boncz Eleméré, aki negyvenötben szökevény tiszteket és zsidókat bújtatott, majd az ötvenes évek elején megírta a „hála esztétikáját”, s azontúl nem dolgozott semmit, ök azon-71