Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 2. szám - Bay Endre: Jelenlét a végtelenben

rakoztató bohócszerep vállalása. Szép, komoly költészetet művel. Teljességre törekszik - bár sok munkával fizet érte - el is nyeri. Az öncélú, artisztikus kísérletezgetés, csak bennfentes számára érthető, vájtfülűeknek szóló gondolatok versbefoglalása pillanatokig sem vonzza. Aforisztikus tömörítése adekvát eszköze mélyértelmű, meggondolkodtató költemények létrehozatalának. Első olvasásra szinte bántónak érezzük Tüskés mefogalmazását: ,,Csorba szótára látszólag éppoly kopár és dísztelen, mint a kortárs költők közül Pilinszkyé. S abban is rá emlékeztet, hogy egy viszonylag szűk szókinccsel ér el mély gondolati és érzelmi hatást.” Terészetesen nem megbántani akarta a költőt, s valóban nem áll távol a valóságtól, amit megfogalmazott. A kortársak közül csak Takáts Gyulához és Pilinszkyhez hasonlítható, s csak velük mérhető. Kiválóan jellemzi más helyütt a költő művészetének alapvonásait: „Csorba költészetéről szólva a kritika gyakran írja le a »klasszikus« jelzőt. (. . .) Csorba költészetében a »klasszikus« mindenekelőtt az aszketikus belső fegyelem és egyensúly megteremtését jelenti.” Míg mondatszerkesztésében inkább Pilinszkyvel, klasszikusságában Takáts Gyulával rokonítható.

Egyik nyilatkozatában a XX. század alapkérdéseiről szólva mondta: „Akik nem találnak valamilyen fogódzót a világban, mákonnyal élnek. Az idegbajos táncok, a krimik, és veszélyes sportok nem helyettesíthetik az igazi kultúrát.” Költészete klaszszikussága éppen ebben; az igazi kultúra őrzésében, hirdetésében rejlik, sohasem kell ópiummal élnie, s port hintenie szemünkbe. Csorba egész életét a mű tükrében, mint önmagát is művet mutatja be.

A bevezető után kötetről kötetre haladva vezeti végig az olvasót költőnk oeuvrején. Erénye, hogy áhol szükséges és érdeklődésünkre tarthat számot, néhány találó szóval felvázolja háttérként a társadalmi viszonyok mindenkori állapotát. Tizennégy önálló verseskötete jelent meg - Tüskés könyvének nyomdába adásáig - mindről részletekbe menően szól. Azóta legújabb kötete: A világ küszöbei is napvilágot látott, Tüskés elemző munkáját dicséri, hogy nem értéktelenítette el, nem tette érvénytelenné megállapításait eme új mű sem.

Könyvének utolsó fejezetét a költő műfordítói munkásságának; fordításköteteinek elemzésére, megismertetésére szánta. A fordításnak régi dilemmája - a rossznyelvek szerint olyan, mint az asszonyok —, ha szép nem hű, ha hű nem szép. A legnagyobb egyéniségek, s itt és ezért tartozik hozzájuk Csorba, mindig vágyták a fordítás teljesértékűségét, s vallották lehet szép is, hű is egyszerre. Jól tudjuk nagy költők nem egyszer fordítottak úgy, hogy a hasonmás túlhaladt az eredetén, s szebb lett az alapműnél. Oly sokszor sikkad el az igazi érték is hasonítás közben, hogy jóleső érzés arra gondolni, néha idegen toliakkal ékeskedik az utánképzett alkotás. Árnyalatnyi tévedésbe esik a tanulmány szerzője, amikor ezt írja: „Gyakran még a szöveggondozói, filológusi munkát is magára kell vállalnia.” Nem gyakran - a jó fordító -, mindig vállalja, hogy elvégezze a látszólag nem reá váró feladatokat is, énélkül a fordítás puszta nyelvi transzformációvá, fordítói favágássá degradálódik. Fordítói ténykedéséről két ízben emlékezik meg — ez sikeres megoldása könyvének - ,először az életmű sorrendiségét követve, másodszor összefoglaló elemzésben a Kettőshangzat című fejezetben. Csorbánál a fordítás nem csupán kiegészítő jövedelemforrás, segédtevékenység vagy ihletpótlék, hanem magasrendű szellemi erőfeszítés. Nem véletlen, hogy többnyire a legnagyobbaktól fordít: Hélinant de Fraidmont — a kevésbé ismert középkori francia költőtől - Janus Pannoniuson, Petrarcán, Dantén, Goethén át Rilkéig és a Carmina Buránáig. Európai műveltséget, egyetemes emberi kultúrát elsajátított költőnk számára négy nyelv - latin, olasz, német, francia - birtokában megadataik, hogy könnyű biztonsággal fordítson, s tudjon oly szerény maradni, hogy kijelentse az ógörög nyelvet nem tudja, mert „csak” négy évig tanulta. A Kettőshangzat nem csak fejezetcím Tüskés könyvében, melyet Csorba egyik fordításkötetéből kölcsönzött, összes fordításainak is címe lehetne, kifejezi: az eredeti verset sosem kívánja szol63