Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám - Bay Endre: Jelenlét a végtelenben
gaian, betűről betűre magyarítani, úgy nyúl hozzá, mint alkotó egy másik alkotó munkájához, tisztelettel, de biztos kézzel. A tanulmányíró korallhoz hasonlítja Csorba hetvenes évekbeli költészetét, amely épül, nagyobbodik anélkül, hogy szembe kellene fordulnia korábbi énjével, a megszilárdult rétegekkel, s nincs szüksége látványos váltásokra ahhoz, hogy érdekes maradhasson. A hasonlat találó — bár magunk részéről inkább örökzöld erdőhöz hasonlítanánk, amely sokasodik és nő - a korall ugyanis, jelen értelmében holt vázak felhalmozódott együttese. S költőnk életműve él és hat; egyre láthatóbban, izmosabban. Jól érzékelteti a tanulmány írója, hogy senki sem születik poéta laueratusként, emberi erőfeszítés szükséges, sőt Csorbánál megszenvedettségről beszélhetünk. Ennek látszólag ellentmond az izzadtságszagúság hiánya, ehhez szükségeltetik a tehetség. Tüskés Tibor műgonddal, óriási forrásismerettel, a költőről mindent tudó tájékozottsággal megírt könyve méltón szolgálja e hatalmas életmű megismertetését. Az eddigiek közül a legátfogóbb, legpontosabb rajza Csorba munkásságának. Az életmű bizonyítja; a világ szűk szegleteiből is lehet — korunk újdonsága ez — egyetemes értékű művészetet, avagy tudományt adni a világnak. Ahogy a szülővárosából soha ki nem mozduló Kant, úgy Csorba is messzehatót alkotott a maga Königsbergjéből. S hogy ez ma már nem egyedi eset, példázza Takáts Gyula életútja. Csorbát, mostani kötetében -, akárcsak korábban -, világunk lényegi kérdései foglalkoztatják: „Mert hát ki bírhat az idővel?” - teszi fel a megválaszolatlan, megválaszolhatatlan alapkérdést. Az idő végtelen folyása útjába követ gördíteni képtelen gyöngeségünk döbbenti rá embervoltunk kicsinységére. A hömpölyögve folyton haladó, medréből ki-kicsapó véghetetlen hatalom: az idő, nem csak félelmetes, nem csupán ellenség, de barát is; az alkotások létrehívása. Halhatatlanok számára semmi értelme az alkotásnak, csak így lehet otthonossá a világ. Néhány kavicsot hazahoztam az újonnan épült szobákat évezredekkel bútoroztam- az elmozdítás, változtatás a legsajátosabb emberi megnyilvánulás, így lesz az értéktelen értékessé, a világ az ember orcájához hasonlatossá. Természetből való kiemelkedésünk súlyos ára, hogy az elmúlás tudata az ember számára a legfájóbb érzés. Az ember mindvégig úton van, kezdetben, rövidebb ideig felfelé - ekkor a mozgás gyorsabb -, majd végérvényesen és megfellebbezhetetlenül lefelé. Fiatal költők csak az iszony és a rettegés hangján tudnak - ha egyáltalán foglalkoztatja őket e kérdés - szólni, az idősebbek a belenyugvás és a vitába szállás közt bizonytalankodva, s az ismeretlentől, elgondolhatatlantól való félelemmel. Ez a legindividuálisabb minden érzetünk közül: Hát gyászolom magam előre, jobban, mint teheti majd a legközelebbi bőrömön kívüli másik, a szintén pótolhatatlan, akit éppetiúgy képtelen lesz akárki elsiratni őszintébb fájdalommal önmagánál. Jellemzője mostani kötetének, hogy megsokasodnak a gyászversek. Az európai gondolkodásban talán a panteizmus nyújthatja a legteljesebb megnyugovást e félelmekkel szemben. Bölcsesség-óhajtás - az az apró gyöngyszem - című verse is eme útra mutat. Nem véletlen, hogy filozófiai gondolatrendszeréhez közel áll a dualizmus. Az emberek társadalmainak - természeti lény voltunk okán - örök, megmásíthatatlan sajátosságai, belső törvényszerűségei vannak. Erre mutatnak rá a Gyermekmondóka és a Mai La Fontaine című költeményei. Ha korábbi munkáival vetjük össze a jelent, azt tapasztaljuk, hogy a családtéma visszaszorult, s az én-líra került előtérbe. Anabázis című kötetében még fel-felvillanó vagy pajzán tréfálkozókedve, mint a Csokor egyik darabjában (Psyché Weöres Sándornak) elenyészett, nyoma sem maradt. Bölcselő hajlamából folyóan régóta hajlik 64
