Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám - Bay Endre: Jelenlét a végtelenben
Jelenlét a végtelenben Tüskés Tibornak a „Kortársaink” sorozatban megjelent könyve Csorba Győző munkásságának eddigi terjedelmesebb, legátfogóbb elemzését adja. A kötet élén egy - a költőre vonatkozó lényegbevágó - tévedés eloszlatására törekszik: sohasem volt a Nyugat harmadik nemzedékének tagja, mint újabban néhány tanulmányban, monográfiában besorolni igyekeztek. Tüskés érvei meggyőzőek; az idézett Jankovichkritika rávilágít Csorba akkori kivetettségére, pontosabban irányzathoz nem sorolhatóságára. Hitelesen mutatja meg költőnk induló éveinek súlyos egzisztenciális gondjait, az el- és befogadáshoz vezető göröngyös, sanyarú utat, vagyis a pálya felívelését. Felrajzolja szellemi fejlődésének fontos állomásait; olvasmányélméneyit: Szókratész, Platon, Sewdenborg, Schopenhauer, Otto Weininger, Nietzsche, Freud és Taine, Ortega és Lao Ce. Ezzel behatárolja ismerettárának nehezen megragadható eredetét. A legnagyobbakat olvasta, tőlük tanult, s Nietzsche, aki oly rossz véleménnyel volt a költőkről, felejthetetlenül fontos dologra tanította: ,,Minden írás közül csak azt szeretem, amit valaki a vérével ír.” S Csorba képes vérét ontani a versért, az igazi, szükséges, okos versért, mert a költészetre, ha bölcs és élményt nyújtó, ma is szükség van, minden ellenkező hiedelem ellenére. Több nyelvterületről merítő fordítói munkásságából újabb élményeket merít, innen is épül ismeretanyaga. Csorba későn érő, örökké fejlődő költő, ám amikor beérik teljesebb, pontosabb, hitelesebb világot mutathat fel, mint a hamar feltündöklő, gyorsan kihúnyó, s lehulló csillagok. Fejlődésében nélkülözhetetlen szerepe van József Attila művészete mélyreható megismerésének, magáévá érlelésének, amint maga mondotta volt: „Törekvéseimben egyébként József Attilát vallom igazi elődömnek, példaképemnek. Az ő szétbonthatatlanul pontos, szigorú szerkezeteiből tanultam meg tisztelni a szabályt, azonosítani a szavakat a jelenségek mögött megbújó törvényekkel.” Számottevő inspirációt jelentett gondolatvilágának kiépülésében a keleti filozófia sajátos rendszereinek megismerése. Képes-e valaki is kivonni magát a Tao Te King - az emberiség gyermekkorának mondhatnók egyik legnagyszabásúbb alkotása - hatása alól? A keleti bölcsesség kedvelését alaposan félreértették a kortársak; Tüskés meggyőzően bizonyítja: Csorba nem pesszimista. A keleti filozófia kínálta tudás a felszínt tekintve valóban pesszimizmusként hat - a továbbgondolni képtelen, itt megragad - valójában velejéig más; egyfajta mindent megértés, ami az európai kultúrában csak a Max Weber-i szociológiával hatol be némiképp. Csorba szellemi fejlődése ezzel - s egyébként sohasem - zárul le. Személyes ismeretségei új szellemi távlatok felé lökték: Várkonyi Nándor, Weöres Sándor, Martyn Ferenc; fejlődésében e nagy művészek, gondolkodók lényegbevágó szerepet játszottak. A sokféle hatás befogadása nem zagyvaságot teremtett elméjében, hanem széleslátókörűséget, a könnyed eligazodás lehetőségét. A dialektikus látásmód a kínai filozófiában alapjaiban készen állt, s költőnk eltanulja. József Attila mélységes ismerete győzi meg arról - amint Tüskés kifejti - e módszer nem a középszerű alkotók számára feltalált bíztok és megdönthetetlen recept, amely áruik védjegyéül szolgálhat, hanem a létrendből kölcsönzött alapigazság, problémák megoldásának eszköze. Találóan jellemzi a tanulmányíró költőnk bonyolult, összetett világnézetét: „Az istenhit inkább filozófiai, mint ideológiai probléma a számára és sok tekintetben József Attila hitélményére emlékeztet. (...) Istene hallgató isten, inkább hiányát, mint jelenlétét érzékeli.” Elhallások cáfolására törekszik, amikor rámutat; Csorba sosem menekült az öncélú szépség, vagy a képzelet világába, de nem képes agitatív - politikai szerep felvállalására. Képes meglelni az alapvető különbséget, költőnk és pályatársai között, a pongyolaság, a verset futószalagon gyártó laposság oly távol áll tőle, akár a szó6 2
