Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 2. szám - Kárpáti Kamil: Egy költő perújrafelvétele

melyben korokon, időkön keresztül a költők egymást folytatják. „Lévő, ki nincs még” - innen indulhatna a vers, melynek csak szolid prelúdiuma folyna az előző strófákban, de fájdalom, csupán három sor következik, a vers megíratlan marad. E három sor pedig különös szavaival (díbolás, földmélyi zümmje) még a kudarc, a versfeladás illő szerénységének is ellentmond. Mintha a szellem csörgőt rángató kisdeddé zsugorodna. Holott felnőni akart Hozzá, s a vers derekán még elidőzött a gondolatnál, hogy ez megtörténhet.

Zöldjüket vesztett karsztháta'k, sivataggá kiégett rétek még többször fölbukkannak. Föltűnő, hogy a reprezentatív szándékú versek szinte soha nem sikerültek Győri kötet nélküli évtizedében. (Cigánysirató, Például, Szabadság, Az esztétikum felé.) A költő új nyelvtant említ, de új nyelv helyett a régit összemart állapotban látjuk viszont. Mintha sósavba mártotta volna. A sebek és a sebhelyek ! .. . Megannyi bizonyíték rá, hogy a vers lecsupálása olykor több mint életveszélyes. (Pl. Bérház.)

Mégis, bármekkora százalékban „elfeketedett szó” ez az ötvenhét vers (nem több! tizenkét évből mindössze ötvenhét!), s a sósav marta könyv bármilyen riasztó, a tanulság egészében nem költőhalálról szól. A Magvető Győri László ötvenhét versét kiadva nem a leépülés, az önkivégzés stációiról készített lenyomatat - jóllehet nem is egy amputációt szinte a kórházi kórlap pontosságával rögzített -, hanem az elhallgatás-elhallgattatás túlélését, a továbbjutás lehetségességét dokumentálta. A költészet sérthető, ideig-óráig nyomorékká tehető, de kivégezhetetlen. Győri László, kiszakadván a népköltészet anyaöl-meleg közegéből, megjárván kora és a maga pokolévadjait, hitében, magában, barátaiban csalatkozva (s csaknem negyvenévesen) költő maradt. Ha - s amíg - akarja: ama dudás is. Tizenkét pokolévad sem szakította el a köldökzsinórt a népköltészettel. A Tekintet, a Szindbád c. versek A holdvivő bárány és az Orosházi virágének huszonéves költőjének továbbélését tanúsítják. Mások pedig (Sár, ősz, Disznóölők, Viharsarok, Az őszi kocsiban, Hollószárnyak, A fehér közelít, Szilvafa) arra tanúk, hogyan lehet túllépve megőrizni a költészetből azt, ami olyan erősnek látszott hajdan, mint az ifjúság: „vörösrézharang, somfabot, husáng”.

Zord közérzet, hóhéroló ősz, kardlap-vágású szél honos Győri László legjobb verseiben. Itt az utolsó pohár bor, „a vörös”, „a villányi nehéz”, „hollószárnyakkal gubbaszt a pohárban”. Lám! Itt megtalálható késői materializációja a Nagy László-i igénynek, hogy az új vers „újfajta költői értékek felmutatása kell hogy legyen”. Itt van, ebben a „jegenyés szobában”, ahol „kezdenek zúgni újra a jegenyék, / nehéz lombokkal ők is, mint akik hollófeketék, / s holló szárnyakat mártogatnak a szélben.” Itt, ahol „megérlelsz élet és halál / rejtelmes szilvafa / gyökéren gyümölcs napsütés / levélen örök éjszaka”, itt, ahol „cuppog a sűrű trágyalé, / nyüszít a didergő puli, / csomókban lóg a szőre, és / nem tud emberül szólani. / Kutya a didergő puli, / eb idő ellette ebül, / körme nyoma csillagjai / kihunytak embertelenül.” Igen, itt lesz József Attila-i a pillanat, mikor a költő megfeledkezik a hozzáhasonlításról. Önarcképe ekkor lesz elődjéhez méltó: „Szemem közepében / Tornyai / János-i / sarában, a mélyben, / egy vén kerék forog / előre a dűlő / vénséges sarában. / Lovatlan, kocsitlan / vén fa, vén kerék, / időtlen, tereden / vén vas, vén szegek. (...) Becsukom. Esse a / hó esten és esetten. / A hó, a zúzmara / födjön be két szememben / egy egész télre engem, / vadra és hosszúra.”

21